Gyerek-rabszolga-munkatábor

Az egész egy jó kis nyári táborozásnak indult. Olyan 8-10 éves lehettem álmomban, és anyám befizetett egy nyaralásra több, számomra ismeretlen gyermekkel együtt. A búcsúzás oly rövidre sikeredett, hogy már-már meg is feledkeztem róla.

A tábor egy sziklás, szakadékos hegyen helyezkedett el, gyönyörű pálmafákkal és hatalmas, zöld óriáslevelű páfrányokkal körítve. Szálláshelyeink fa épületek voltak, nádtetővel, közöttük sárga apró-kavicsos sétányokon a többiek már cuccoltak a viskókba. Leginkább a Far Cry-ban látott épületekhez hasonlítottak szállásaink. Az egész tábor egy hatalmas szikla-szigeten helyezkedett el, csupán egyetlen függőhíd vezetett oda a rettentő mélység felett, mely elválasztott bennünket a háborogva hullámzó tengertől, ami hangos morajlással vesztett csatát minden másodpercben a kérlelhetetlen, érdes, töredezett sziklafal ellen. A háttérben filmekbe illő borongós felhők, és a kora délutánt meghazudtoló sötét ég kontrasztozta a pompás, mégis félelmetes tájképet.

Ekkor még mit sem sejtve, vidáman vágtam bele egy jó kis nyaralásba.
A beköltözés egy szempillantás alatt megtörtént, a többiek arca jellegtelen, mégis vidámságot tükröző kisgyerekek várakozását tükrözte. Szinte egyikük arcára sem emlékszem. A táborvezető azonban annál emlékezetesebb volt, első pillantásra Szörnyella de Frásznak neveztem el egy kis duci tábortársam nagy boldogságára.
Hamar kiderült azonban, hogy ez nem egy szokásos balatoni-táborozás. Nappal dolgoznunk kellett különböző cipőkön és táskákon, éjszaka pedig fáradságainkat csak az elkeseredésünk nyomta el. A telefonjainkat elkobozták, internet nem volt, sehogy nem tudtunk jelezni szüleinknek, hogy baj van. A legérdekesebb azonban, hogy egyetlen gyerek sem sírt. Elkeseredett arcuk fáradtságot, és második világháborús beletörődöttséggel vegyített kiábrándulást, valamint totális megadást tükrözött.
Páran azonban nem adtuk fel, elhatároztuk, hogy túl rég óta szenvedünk, megszökünk! Mivel már 13-14 évesek lehettünk, volt elég fizikumunk és szellemi kapacitásunk egy jól megtervezett szökés végrehajtásához. A tervezést követő kivitelezés megkezdésekor igazi vietnami trópusi vihar tombolt (pont mint a Rambo 4-ben). A fegyveres őrüket elkerülve a függőhídon függeszkedve menekültünk négyen, azonban csak hárman jutottunk ki. A szakadékon átjutva addig futottunk, amíg csak bírtunk.
Jó erőben lehettünk, mert a következő pillanatban a napfényes Beverly Hills-ben találtuk magunk, jelenllegi korunknak megfelelő életkorban.
Mindhárman ott voltunk, rendezett külsővel, normális ruhában, ápolt hajjal, napszemüvegben, kipihenten. Elhatároztuk, bosszút állunk. Egy szőke, focista kinézetű srác, egy vörös, magas, vékony lány, és én elindultunk, hogy leszámoljunk a sanyarú sorsunkért felelős nővel.
Mikor odaértünk, különösebb ellenállás nélkül jutottunk be a táborba, ahol még mindig nyolcévesek dolgoztak. Egyenesen az igazgatónőhöz mentünk, hogy végezzünk vele. Az irodájában egy íróasztal mögött találtuk, és mikor ráismert a végzetére, a földön kuporogva az életéért könyörgött.
Levettem az aranykeretes napszemüvegem, melléguggoltam, és elhatároztuk, hogy a halálnál rosszabb sorsra ítéljük: átvesszük a tábor felett az irányítást, és neki végig kell néznie, hogy minden kis gyerkőcön keresett pénz a mienk lesz. Attól a pillanattól kezdve mi lettünk a tábor kegyetlen tulajdonosai, és ő nem tehetett ellene semmit.
A gyerekeket tovább dolgoztattuk, a pénz csak úgy dőlt, mi pedig kifogástalan, hófehér öltönyben, aranyórával és napszemüveggel szálltunk be a méregdrága limuzinunkba...