14 karátos álom

"Álmában egy operaházi előadást vezényelt, két ecsettel a kezében. A színpadon Laura de Pirelli énekelt, és egy hosszú rúddal félszemű török csirkefogókat idomított bravúrosan. Ekkor a szötét nézőtéren megjelent egy tábornok, és harsány hangon bejelentette, hogy senki se hagyja el a helységet amíg a rendőrség jön, mert a szünetben valaki elvesztett egy nagyon értékes Gorcsevet!
Vanek Úr erre futni kezdett, de hát Mechaar a nyomában volt, egy-egy élesre töltött kabócával, és az élen, mint valami megdühödött fúria, a galaci révkapitány felesége rohant, aki különben is felbújtó volt az ügyben.
- Segítség! - kiáltotta Vanek Úr, mert jól tudta, hogy hegedűlnie kell, ha elfogják, de ekkor kitettek elé egy lábat, hogy nagyot zuhant. Természetesen Würfli Úr tette ezt, aki egyben roppant sajnálkozással exkluzálta magát, miközben Vanek urat gyorsan darabokra tépték üldözői.
- Ne vegye rossz néven Tintorettó Úr, de Ön azt állította, hogy kőfaragó és balettáncos!
Retteneteset ordított, és felébredt, mielőtt megfulladt volna. Csak hosszas küzködés árán jutott levegőhöz, mert mint utóbb kiderült, Mechaar a félszemű óriás igen mélyen aludt, és az éjszaka egyrészét Vanek Úr arcán töltötte."

Autószerelős

Igazából nem sok mindenre emlékszem az álmomból, csak arra, hogy kivettük a Taláéknál a kocsimból a négyhengeres blokkot, amiben a hegerek "::" alakban helyezkedtek el, és ebben persze semmi meglepő nem volt. Csak az tűnt fel, hogy a Tala elfekteti az alumínium blokkot, és ívhegesztővel hegeszt rá valami szemeteskuka-fedőt. Amit ebből nem értettem: alumíniumot ívvel hegeszteni? 'O.o'
Ennyi. Alapból fel sem írtam volna ide, de aztán felébredtem, és azt vettem észre, hogy a himnuszt dúdolom magamban...
Na ez meg mi a rákot jelenthet???

Soros boxermotor

Ma megálmodtam a világ legújabb motorját, a soros boxermotort!
Álmomban még el is magyaráztam a Zsunak:
Van a soros motor, ami a legtöbb autóban van, ahol a hengerek egymás mellett helyezkednek el, és a dugattyúk útja vertikális. Van a V-motor, ahol a hengerek egymáshoz képest V alakban helyezkednek el (itt az égbe emeltem a széttárt kezeim a szemléltetés kedvéért, sőt, megemlítettem még a W motort is), és van a boxermotor, ahol a dugattyúk mozgása horizontális, a főtengely "középen" van, az égéstér pedig a motor "két szélén". Ennek legfőbb előnye az alacsony súlypont.
Namármost a soros boxermotor nem más, mint a boxermotor és a soros elrendezésű motor előnyeinek egyvelege. A hengerek egymás mellett, vízszintesen helyezkednek el, a kocsi orra felé van az égéstér. Olyan, mintha elfektetnénk egy soros motort.
Ekkor jött egy újabb megvilágosodás, lehet ez még jobb is, használjuk ki jobban a helyet! A három darab vízszintesen elhelyezett henger felé még két hengert lehet rakni, és máris előnyösebb a térkihasználás. Igen ám, de ezt hogy fogja mozgatni a főtengely? Egy sehogy, legfeljebb kettő, de az már nem túl gazdaságos, ezért a főtengely helyett egy tárcsát alkalmazunk, amin süllyesztések és kitüremkedések vannak. Ez már egyenes úton tud csatlakozni a váltóhoz, és onnan már minden simán passzol a hátsókerék meghajtáshoz.
Íme, így álmodtam meg a jövő motorjait, melyek alacsony súlypontjuknak köszönhetően ideális megoldást nyújtanak a modern, hátsókerék meghajtásos élményautókhoz.
Minden jog fenntartva, védjegy, szabadalom, stb., melyek mind eladók pl. a BMW vagy a Subaru fejlesztőinek!

A démon

Amolyan GTA San Andreas környezetben találtam magam GTA 4 grafikával. Épp egy repülővel köröztem a villámokkal tarkított szakadó eső közepén, mikor megpillantottam New York mellett egy apró szigetet, amit eddig még nem láttam. A sziget ~40 négyzetméterén nem volt más, mint egy motorcsónak, egy C Mercedes, egy szikla, és egy, a sziklába vezető ajtó.

Leszálltam a repülővel, és beléptem az ajtón.
Az ajtó túloldalán egy másik szigeten találtam magam, méghozzá a térkép másik végében. Ez még hasznos lehet a rendőrök elől való meneküléskor - gondoltam, és továbbléptem.

Bezedeken voltam, épp kiszálltam a korábban látott Merciből. Egy régi barátom jöttem meglátogatni, mert tudtam, hogy meghalt a barátnője.
Beléptem a régi házuk ajtaján (mélyből valójában már 15 éve elköltöztek), és látom, hogy az elhunyt barátnőjével beszélget az asztalnál. Feri barátommal, aki mögöttem érkezett azonnal átláttunk a kedélydémon álcáján.
- Tibi, mit csinálsz? Ez egy démon! Illúzióval uralkodik rajtad!
Ekkor a démon fölényesen felénk fordult, és magabiztosan nekünk-esett.
Kirepültünk az ajtón, és az udvaron küzdöttünk. Egyedül nem bírtam volna vele, sőt, Feri segítsége is kevésnek bizonyult, de miután Tibi felismerte a valóságot, egy lyukasztóval a kezében kirontott a házból, és oldalba szúrta az illúzióját leeresztett démont. A démon elgyengülten, meglepve megtántorodott, és egészen a kapuig hátrált, mikor már hárman álltunk szembe vele.
Ekkor bal kezének tenyerét felénk fordította, majd jobb kezét sebhelyéről a homlokára tapasztotta, és csak annyit mondott: nem...
A következő pillanatban már Bezedek másik felén voltunk, Tibiék új otthonában, és épp a konyhában sütit ettünk. Finom, csokis teasütemény volt, melyet Tibi anyukája hozott be tálcán, de valami nem stimmelt. Az ezüsttálca tükröződésében megpillantottam elménk fogva tartóját, és azonnal tudtam, ez egy ránk-erőltetett álom.
Mosolyogva elfogadtuk a süteményt, majd mikor távozott, hogy újabb adagot hozzon, felálltam az asztaltól, odamentem a konyhaszekrényhez, és elővettem egy Berettát. Anélkül, hogy a többieknek szóltam volna utánamentem, és hátulról fejbe lőttem.
Cselekedetem hiábavalóságára hamar rájöttem, mikor ismét a régi háznál voltunk. Kiderült számomra, hogy ez egy újabb álom, melyből Tibit és Ferit csak akkor szabadíthatom, ha Ők maguk is tudatosan azt akarják.
Elsőként Ferit találtam meg. Szerencsére a démon azt hitte én távoztam az álmokból - nem is feltételezte, hogy önszántamból maradok a többieknek segíteni, ezért megosztotta erőjét, és kettéosztódott. Feri démona háttal állt nekem, nem vett észre, csak amikor hátulról megragadtam, és kihátráltam vele az épületből. Úgy meglepődött, hogy álcája azonnal lehullott. Feri a Felismerést követően segített kiiktatni a kapunál. Eleredt az eső a halála pillanatában.
Közösen indultunk az irreálisan hosszú ház hátsó részéhez, ahol Tibit sejtettük. Rájöttünk, ha Ő nem menekül, mind itt ragadunk.
Mikor végre odaértünk, már bőrig áztunk. Beléptünk az ajtón, ahol Tibi épp tusolt, és a démon ismét halott barátnője alakját viselve segített neki ebben, épp a hímvesszőjét ápolva. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy lehet-e összefüggés a tusolás és az eső között, ami arra utalna, hogy Tibi álmában járunk, de nem igazán foglalkoztam a gondolattal.
A démon érzékelte érkezésünk, a jobb válla felett hátratekintett, de nem fordult meg. Bár meg volt gyengülve, még mindig úgy gondolta ő van túlerőben. Jobbkezével tovább ápolta Tibi nemi szervét, majd megkérdezte: mit akartok?
Nem is törődtem vele, egyenesen Tibi elé álltam, és egy pisztolyt nyújtottam felé.
- Tibi, ez egy álom. Ő nem a barátnőd, ő egy démon, aki felhasznál téged. Hinned kell nekem, együtt le tudjuk győzni!
A démon az álmok sokaságának, és az eddigi vereségeinek köszönhetően úgy le volt gyengülve, hogy az álcáját már nem is tudta mindig fenntartani.
- Tudom...
Megdöbbenés ült ki az arcunkra, a démon csak mosolygott.
- ...Tudom, de nem érdekel. Itt akarok maradni. Nem akarok nélküle élni, ne is próbálkozzatok.
Eltökéltsége megrendíthetetlennek tűnt. Tisztában volt a helyzetével, és önszántából akart maradni. Nem tehettünk semmit.
- Ti távozhattok - mondta a démon -, elengedlek benneteket...
Szomorúan, beismerve veszteségünket léptünk ki az ajtón...
...ekkor felébredtem.

Gyerek-rabszolga-munkatábor

Az egész egy jó kis nyári táborozásnak indult. Olyan 8-10 éves lehettem álmomban, és anyám befizetett egy nyaralásra több, számomra ismeretlen gyermekkel együtt. A búcsúzás oly rövidre sikeredett, hogy már-már meg is feledkeztem róla.

A tábor egy sziklás, szakadékos hegyen helyezkedett el, gyönyörű pálmafákkal és hatalmas, zöld óriáslevelű páfrányokkal körítve. Szálláshelyeink fa épületek voltak, nádtetővel, közöttük sárga apró-kavicsos sétányokon a többiek már cuccoltak a viskókba. Leginkább a Far Cry-ban látott épületekhez hasonlítottak szállásaink. Az egész tábor egy hatalmas szikla-szigeten helyezkedett el, csupán egyetlen függőhíd vezetett oda a rettentő mélység felett, mely elválasztott bennünket a háborogva hullámzó tengertől, ami hangos morajlással vesztett csatát minden másodpercben a kérlelhetetlen, érdes, töredezett sziklafal ellen. A háttérben filmekbe illő borongós felhők, és a kora délutánt meghazudtoló sötét ég kontrasztozta a pompás, mégis félelmetes tájképet.

Ekkor még mit sem sejtve, vidáman vágtam bele egy jó kis nyaralásba.
A beköltözés egy szempillantás alatt megtörtént, a többiek arca jellegtelen, mégis vidámságot tükröző kisgyerekek várakozását tükrözte. Szinte egyikük arcára sem emlékszem. A táborvezető azonban annál emlékezetesebb volt, első pillantásra Szörnyella de Frásznak neveztem el egy kis duci tábortársam nagy boldogságára.
Hamar kiderült azonban, hogy ez nem egy szokásos balatoni-táborozás. Nappal dolgoznunk kellett különböző cipőkön és táskákon, éjszaka pedig fáradságainkat csak az elkeseredésünk nyomta el. A telefonjainkat elkobozták, internet nem volt, sehogy nem tudtunk jelezni szüleinknek, hogy baj van. A legérdekesebb azonban, hogy egyetlen gyerek sem sírt. Elkeseredett arcuk fáradtságot, és második világháborús beletörődöttséggel vegyített kiábrándulást, valamint totális megadást tükrözött.
Páran azonban nem adtuk fel, elhatároztuk, hogy túl rég óta szenvedünk, megszökünk! Mivel már 13-14 évesek lehettünk, volt elég fizikumunk és szellemi kapacitásunk egy jól megtervezett szökés végrehajtásához. A tervezést követő kivitelezés megkezdésekor igazi vietnami trópusi vihar tombolt (pont mint a Rambo 4-ben). A fegyveres őrüket elkerülve a függőhídon függeszkedve menekültünk négyen, azonban csak hárman jutottunk ki. A szakadékon átjutva addig futottunk, amíg csak bírtunk.
Jó erőben lehettünk, mert a következő pillanatban a napfényes Beverly Hills-ben találtuk magunk, jelenllegi korunknak megfelelő életkorban.
Mindhárman ott voltunk, rendezett külsővel, normális ruhában, ápolt hajjal, napszemüvegben, kipihenten. Elhatároztuk, bosszút állunk. Egy szőke, focista kinézetű srác, egy vörös, magas, vékony lány, és én elindultunk, hogy leszámoljunk a sanyarú sorsunkért felelős nővel.
Mikor odaértünk, különösebb ellenállás nélkül jutottunk be a táborba, ahol még mindig nyolcévesek dolgoztak. Egyenesen az igazgatónőhöz mentünk, hogy végezzünk vele. Az irodájában egy íróasztal mögött találtuk, és mikor ráismert a végzetére, a földön kuporogva az életéért könyörgött.
Levettem az aranykeretes napszemüvegem, melléguggoltam, és elhatároztuk, hogy a halálnál rosszabb sorsra ítéljük: átvesszük a tábor felett az irányítást, és neki végig kell néznie, hogy minden kis gyerkőcön keresett pénz a mienk lesz. Attól a pillanattól kezdve mi lettünk a tábor kegyetlen tulajdonosai, és ő nem tehetett ellene semmit.
A gyerekeket tovább dolgoztattuk, a pénz csak úgy dőlt, mi pedig kifogástalan, hófehér öltönyben, aranyórával és napszemüveggel szálltunk be a méregdrága limuzinunkba...

A tárgyalás

Ébredek kicsiny ágyamban, illetve ébresztenek. Valami dajka ráadásul. Felkelt mert hogy ma kell menni tárgyalásra apám ellen, ilyen válás ügyben. Tisztára úgy csinált mint anyám annak idején, még ki sem keltem az ágyból már az ágyneműmet cserélte, meg takarítani kezdett összevissza.

Egy kis szobában voltam, amiben volt egy másik ágy is, mintha az új albérlet szobája lett volna. A másik ágyon öcsém ébredezett, szintén álmosan és nyűgösen.

Próbálok tápászkodni, és látom hogy a lepedőm tele van megalvadt vérfoltokkal. Az orrom vérzett álmomban gondoltam, és szégyenkezve próbáltam én magam összeszedni a koszos ágyneműm és bedobni a szennyesbe, de a dajka nem engedte, mindent megcsinált helyettem.

Szóval összeszedelőzködtünk, kezünkbe lett nyomva egy papír ami kellett a tárgyaláshoz. Autóval mentünk, és amikor az uránvárosi végállomás mellett furikáztunk el a 6-oson, megpillantottam az északi oldalon lévő távolsági buszmegállóban két kentaur szobrot. Elég élethűek voltak, onnan tudtam csak hogy szobrok, hogy nem mozogtak.

Beléptünk egy nagy épületbe, kábé mintha a Pollack lett volna. A portás néninek leadtuk a papírokat, ahol mondták hogy majd szólítani fognak a hangosba. Mi addig nekiálltunk körbe nézni az emeleteken.

Minden emeleten más tantárgy oktatása folyt épp. Az egyiken a Perényi épületszerkezettan tanár (nála fogok vizsgázni szerdán) tartott előadást, így hát beültem arra, öcsém meg máshol császkált addig. Egy jó nagy teremben, telis tele több100 hallgatóval folyt az oktatás. A tanár úr minden egyes hallgatóhoz odament és feltett egy szakmai kérdést, szigorúan remélvén a helyes választ. Mikor elért hozzám picit megdermedtem, de a kérdésre tudtam válaszolni. Megfigyeltem jobban az arcát, és észrevettem hogy a haja egyik szemét eltakarja, mint valami emosnak. Azzal az egy szemével bámult meredten, és egyfajta kontaktus jött létre köztünk, éreztem hogy megértem a bánatát, fájdalmát bármi is legyen az, mintha sorsunk hasonló lett volna.

Az órának vége, megyek a következő emeletre. Szintén egy aula szerű bazi nagy terem, zsúfoltig tele mégtöbb100 hallgatóval. Mindenki előtt rajztábla, festék, ceruza mindenféle művészethez kellő dolog. Egy nagy kivetítőn mutatták be az ábrázolandó modellt. Volt aki a számítógépével animáció formában próbálta megalkotni azt. Észrevettem hogy nálam vannak a rajzaim, de hát azokat még sem vihetem magammal a tárgyalásra, így azokat leadtam egyfajta ruhamegőrzőbe azon a szinten.

A hangosba említették a nevemet, mennem kellett a tárgyalóterembe. Egy pici kis osztály terem volt, már már szinte egy szertár vagy hasonló, annyira kicsi. Leültettek öcsém mellé. Mellettünk még ácsorgott pár tanu, vagy esküdtszék ilyesmi. Előttünk egy ügyész hadakozott elítélő éles szavaival, a leendő főnököm képében. Senki sem volt formálisan öltözve. Falra vetített kivetítőn mutatták be szöveges vallomásom az ügyről, majd alatta a bíró hozzászólása jelent meg. Valami ilyesmit írt commentként hogy amit írtam az nem tartozik az ügyhöz, és amúgy is baromság.

Az ügyész kérdezte hozzászólok-e most az olvasottakhoz. Bátorkodtam felszólalni, mivel a vallomásomban gondolataim, és érzéseim szerepeltek az üggyel, apámmal kapcsolatban, és cáfoltam hogy ez baromság lenne. Az ügyész mérgesen rámförmedt, hogy hogy merészelem a bíróság szavát kétségbe vonni, és amúgy sem tartozik az ügyhöz, és kérjek elnézést. Mondom én nem fogok elnézést kérni az érzéseimért, és a bíróság munkáját is elősegíti ha figyelembe veszi a gondolataimat. Morcosan faggatott a nevemről, születésemről, apám anyám nevéről, feljegyezvén a jegyzőkönyvbe, majd kiküldött.

A tárgyaló terem előtt voltam, és vissza akartam menni a portához, de fogalmam sem volt hogy kerülhetnék vissza, az épület számomra egy labirintus volt. Így kénytelen voltam megvárni öcsém, hogy együtt menjünk, ő biztosan tudja az utat. Mikor kijött akkor vettem észre hogy ő talpig fehérben van, én meg full feketébe vagyok öltözve. Mind1 mentünk le a lépcsőn, átcaklattunk a művészetis termen, át egy ilyen folyosón ahol mosolygó boltos csajszik próbáltak ruhákat ránk tukmálni. Voltunk a ruhatárnál is, de a rajzaimat elfelejtettem visszakérni.

Kint voltunk már mire eszembe jutott. Közbe csatlakozott hozzánk exem is, és csak legyintettek öcsémmel hogy ugyanmár nem para, nem voltak annyira értékesek. Meggyőztek, így nem is foglalkoztam vele többet, inkább javasoltam hogy pattanjunk fel arra a két kentaur szoborra amit a buszmegállóban láttam.

Anyám még felhívta öcsémet telefonon, hogy mi volt a tárgyaláson, és ahogy hallottam megjegyezte hogy a Bálint biztos apja ellen vallott.

Há fel is pattantuk rájuk tüstént, mondjuk már plüssből voltak, de mit sem számított, legalább kényelmesebb volt. Az egyiken ültem én, másik öcsém és mögötte exem. Emigyen váktattunk tova a 6-oson, de kanyarodtunk is le az Ürögi Fasor-hoz ahol az egész utca hosszában egyfajta fesztivál csapta föl a fejét. Mindenhol vígadozó beöltözött emberek, buli, zene, vonulás kifelé a 6-os útra. Mi meg épp kanyarodtunk be, és baloldalról egy személyautó, jobbról meg egy távolsági busz próbált minket összepréselni a kereszteződésben. A buszt fél kézzel arrébb löktem nem volt para, majd oda szóltam exemhez hogy: ezt nézd! és úgy pofánvertem egy ilyen plüssfigurába öltözött muksót hogy azt biztos megemlegette. Az exem meg csak nevetett, és annak ellenére hogy arra gondoltam biztos fájhatott az előző emberkének, már be is céloztam a következő áldozatomat, és felé kezdtem vágtatni, exem szórakoztatására. Ahogy közelebb értem megpillantottam a plüssfigurán a rácsozatot amin keresztül a benne lévő srác ki tudott nézni, és láttam kétségbeesett arcát, hogy valami barom egy kentauron vágtat felé arra készülve hogy jól pofán vágja a hecc kedvéért. Ezt látván, átérezvén, kiábrándultam a mámorból, magamból… és végül az álmomból.

albi

Éppen az albérletbe költözünk be, amit már oly régóta terveztünk. Na de nem a barátommal akivel megdumáltam, hanem az exemmel.

Egy panelba sétálunk fel a lépcsőn, nem tom hányadik emeletre. A lakás pazar, frankó kilátás, és pöpec asztalok. Ahogy folyik a berendezkedés, mintha a lakás egyre nagyobb és előkelőbb lenne. Már egy másik srác is csatlakozott hozzánk a neve valami Gyula, pár hónapja beszéltem vele pár szót a való életben, egy haverom lakótársa. Mind1 Ő is ott volt ki tudja miért.

Szal rendezkedtünk, én a sarokba néztem ki magamnak egy szupcsi kis asztalkát, már pakoltam is ki a laptopomat, routert igazítgattam, miegymás. Az exem közvetlen mellém illeszkedett be. Olyan volt az egész hogy ilyen hosszú írósasztal, amihez szépen sorba lehet ülni, amihez bezony egyre több ember foglalt helyet. Ismeretlenek voltak számomra, mégis szimpatikusak, egyetemisták, innen onnan, olyan laza érzés volt, mintha valami egyszobás kóter.

Az asztal és szék mögött rögtön ott voltak az ágyak, le is huppantam. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy mellettem ül egy lány, kezében egy rajzfüzet rajzokkal, és egy srácnak magyaráz. Önfeledten, lelkesen adja elő, és javítgatja a rajzokat. Kiderült hogy azok az én rajzaim, de mintha ott se lennék úgy beszéltek róla, illetve rólam, pedig látták hogy ott vagyok és nézem őket. A rajzok visszagondolva számomra teljesen idegenek voltak, pár skicc, női testek persze, de valahogy köztudott volt hogy azokat én alkottam. A csajszi csak bele-bele rajzolt, hogy fúú ezt ő így meg úgy csinálta volna, a srác meg próbálta visszafogni, hogy hé azért nem kéne már így ennyire összefirkálni, mit szólna hozzá…

Az elején még nem nagyon izgatott, de aztán kezdtem belegondolni, hogy baszki tényleg összefirkálják a rajzaimat, jó hát skicc meg minden, van mit javítani rajta, de a leányzó nem tűnt túl szakértőnek, és már kezdtem is volna felszólalni az érdekemben, de elvonta figyelmem az egyre erősödő háttérzaj. Ugyanis már elég tágas lett a lakás, és egyre több fiatal érezte ott jól magát. Én is kezdtem egyre jobban érezni magam, végre nem voltam egyedül, kellemes, meghitt baráti érzésekben úszkáltam.

Valamiért le kellett ugrani boltba, valami kaját szerezni a jónépnek nem is tudom pontosan, egy másik csajszi jött velem, de nem igazán beszéltünk, csak közös volt a célunk.

A boltból visszafele jövet, volt alkalmam egy kicsit körbenézni, valahol uránvárosban, a Bánki Donát utcához közel lehettem. Egy másik ház sarkánál láttam egy feliratot, valami gyülekezet osztott ott valamit a bejáratánál. Nem tudom mi volt az, de mélyen elítéltem, szánalmasnak tartottam az egészet.

Megpillantottam anyámat is hátulról, ott somfordált a kicsiny tömeg végén. Hosszú szürke szörmekabátban volt, amiben azelőtt sose láttam, mégis tudtam, ő az.

Kezdett felém fordulni, így nem is tétováztam, gyorsan sarkon fordultam menekülésre fogva a figurát, hisz mostanában kerülök mindenféle kontaktust anyámmal.

Sietősen menetelek az albi bejárata felé, ám már frusztál az egész dolog, hogy anyám tuti észrevett és lát…. Magamra húzom hát a takarómat, hogy észre ne vegyen. Igen a takarómat, a fene se tudja hogy került hozzám, de épp kapóra jött, már a fejemre is ráhúztam, véletlenül se ismerjen fel. Így sétáltam tovább, leplezve. Ám hamarosan fejemen talált a felismerés, miszerint az az ágynemű van a takarómon amit anyámtól kaptam, így biztosra vehettem hogy észrevett és utánam jött.. A rossebb vinné el, dúltam-fúltam magamban. A helyzetemen tovább rontott az hogy ott voltam már a bejáratnál, de nem volt nálam kulcs, és hála a szuper memóriámnak nem jegyeztem meg, hogy melyik kaputelefon gombot kell nyomni, hogy legalább a többiekhez felkapuzzak. Na de nem is kellett sokat ott idegeskednem, mert két tinilány épp lefelé tartott és kinyitották az ajtót. Mit sem törődve az udvariassággal, berontottam, remélve hogy végleg leráztam anyám.

Egy fél lépcsőfordulót már meg is tettem, a biztonság kedvéért azért visszapillantottam a bejáratra, és sajnálatomra észrevettem hogy anya a böhöm bevásárlószatyrával megakadályozta az ajtót a becsukástól, lihegve be is esik azon. Visszasétáltam hozzá, és mindketten úgy csináltunk mintha ezt a találkozót megbeszéltük volna, mosoly miegymás.

- Gyere Anya, megmutatom az új albérletet, nézd meg hol lakom!

Hívtam lelkesen, megjátszva magam.

Mire felértünk a lépcsőn, a lakás már szinte egy fullos étterem kinézetével kecsegtetett, középen nagy tágas tér, panoráma kilátás, aranyozott kerek étkező asztalok mindenütt, bordóbőr borítású székek. Közöttük lavíroztunk végig, hogy eljussunk a szobámig. Közbe ott ült az egyik asztalnál az exem, mimikákkal magyarázkodtam neki anyám jelenléte miatt, valamit mutattam is neki a telefonomon, így anyám háta mögött, aztán a mobilt le is raktam egy másik asztalra.

Mintha elment volna a kedvem az egésztől… anyám ezt az örömömet is elcseszte, gondoltam. Ideges lettem és szét is szakadt ezzel az álomkép, még annyi beugrik hogy öcsém épp szalad egy sötét utcán valami elöl, rettentően fél, és fut felénk, az új albérlet felé…

Kesze meghalt

Azt álmodtam, hogy Kesze meghalt. Azt nem tudom, hogy hogyan, vagy mi történt. Csak azt tudom, hogy mindenki nagyon odavolt.

Autó-motor-fegyver. Mi kell még?

Az első dolog, amire emlékszem, hogy miután újra megvettem a régi 1500-ös nagyPolskimat, valahol egy füves placcon csapatom. Kellemes kis időtöltés volt, és eszembe jutott, hogy ezzel az autóval ha valaki ügyes, akkor akárhonnan ki lehet jönni, kimentem hát a füves rész szélére a pocsolyákhoz. Aztán az is eszembe jutott, hogy ezzel az autóval akárhonnan ki lehet jönni, jó gumikkal. Nagy fékezés és bebólintás közben szinte az első kerekek szemszögéből láttam, ahogy elmosom a határt a fű és a sár között. Közben megérkezett Tamás és Pici gyalog.

Rövid beszélgetés után, hogy mennyire jó ez az élményautózásra visszavásárlós ötlet, gondoltam beindítom, de nem indult önindítóval (, pont, mint annakidején...). Nem kértem segítséget, inkább betoltam magam, ráadásul anélkül, hogy kiszálltam volna...

...és már úton is voltam a légaknához vezető út aszfaltján a négyhengeres csopperemmel. Mert milyen jó egy csopper, ami a 4 hengernek köszönhetően alsó fordulatszám-tartományban gurgulászó hangú, kicsit jobban megforgatva viszont selymes, mégis erős és mély duruzsolást bocsát ki a dupla kipufogóból. Annyira lekötött a hangorgia, hogy bár tudtam, hogy a Piciék lemaradtak a lassabb autóval, gondoltam előremegyek, és majd visszajövök.
Ismét élveztem a céltalan motorozást, és csak az út kanyarjait és a menetszelet figyeltem az aszfaltot övező zöld környezettől körülölelve. Azt sem tudtam merre járhatok, de gyanítottam, hogy külföldön vagyok már, ugyanis a csapatás elég közel volt a szlovák határhoz. Egy bal kanyar után úgy gondoltam megfordulok, visszamegyek a többiekhez, ám egy jobb kanyar is csalogatott tovább. Gondoltam ennyi még belefér, és már fel is tűnt, hogy egy kisvárosba lyukadtam ki.
Rövid bámészkodás után a vasútállomásnál megfordultam, és már mentem is visszafelé, mikor megpihentem a helyi általános iskolánál. Csak nyújtózkodni akartam, de feltűnt, hogy milyen nagyképűek ezek a szlovák kisiskolások, hát gondoltam beszólok. Ekkor megpillantottam a kb. harmadikos srácnál a pisztolyt. Gondoltam mégsem szólok be. Hagytam, had menjen dolgára. Eltűnt a sarkon, azonban hallottam, hogy lelövi egyik diáktársát.
Ezt már nem hagyhattam annyiban, megvártam a sarok takarásában amíg jön vissza, és amint megjelent, a fegyvert szorító kezét már meg is ragadtam. Nemes egyszerűséggel az egész gyereket a levegőbe emeltem, és ő csak csüngött, mint hülyegyerek a mászókán, fejjel lefelé, lábbal felfelé, a jobb kezénél felfüggesztve. Úgy nézett ki, mint egy emberi szúnyoglárva.
Mérges voltam, talán mert tudtam, hogy megakadályozhattam volna, és kiabálni kezdtem a kölyökkel, de teljes hangerővel. Mivel külföldön voltam, és szlovákul nem beszéltem, angolul ripakodtam rá:
- What the fuck have you thinkin of yourself? What makes you think, you have the right to kill somebody? What the fuck has you thinkin? - és hasonló finomságok, sok-sok fuck-al megtarkítva.
Még mindig a levegőben tartottam jobbommal, mint egy szatyrot, és másik kezemmel közben elővettem a telefonom, tárcsáztam a rendőrséget, de mivel külföldön voltam a mellettünk álló másik kisiskolásnak adtam, hogy beszéljen velük. Ekkor ránéztem a GPSre, és csak azon vettem észre, hogy Kisnyárádvárvölgytótfalu (vagy valami hasonló) városkában vagyok, és az államhatár tőlünk 2-3 km-re húzódik, és mindenki értetlenül néz rám, hogy miért beszélek "külföldiül"...

Újabb álmok olaszból

Mióta itt vagyok olaszban, mindig álmodom, csak estére általában elfelejtem. Hogy ne felejtsem el, beírtam címszavakat a telefonomba rögtön ébredés után (az éjjel közepén és reggel is)! Ezeket írtam: gép a szobámba, Lada, foci, Rosta. Jó volt felírni, mert az első és a harmadik nem mond semmit…
A második pedig arról szól, hogy átugrottam Monzába, ahol épp világverseny zajlott Nascar jellegű autókkal. Nagyon jó volt, gondoltam indulok! El is indultam egy Ladával, és természetesen első lettem a kategóriámban, hiszen én voltam az egyetlen 1500ccm alatti! Úgy örültem, hogy mentem egy kört a saras (!) pályán autó nélkül, ülve! Mint a rajzfilmekben, amikor valamiért eltűnik a figura alól a kocsi. A célnál beakasztottam két sarkam a földbe, és a lendülettől két lábra álltam. A tömeg éljenzett!
Volt nemrég még egy Rosta családnevű kollegám, aki szerette játszani mindig egy kicsit magát. Álmomban az irodában vagyunk (mint tudjuk, ez sosem jó jel, de most sehol nem volt egy VOT tag sem), és valamiért nagyon erősködött. Le akart birkózni. Két vállát megfogva visszanyomtam a kanapéra, de újra és újra le akart győzni. Egyszer csak meguntam, és fejbe vágtam az irodában levő üvegasztallal, hogy csak úgy kongott. Mint akit elaltattak, úgy ült vissza eszméletlenül. Jó érzés volt valamiért.
Volt még egy álmom, amit valamiért be sem írtam a telefonomba. Ez a Cső Lajosék háza előtt kezdődött. Az ablak előtt álltunk páran, és beszélgettünk. Egyszer csak az egyik srác gondolt egyet, és felszállt egy nála valamivel nagyobb repülőre. A gép úgy nézett ki, mint azok a hatalmas felderítő-repülőgépek, csak papírból volt. Rajta állt, repült, és közben bohóckodott. Mindezt én úgy láttam, mintha mellette repültem volna, pedig tudom, hogy a földön álltam továbbra is, és a Talával beszéltem. Ekkor elmért valamit, és a gép orra megakadta a kéményben, a srác pedig kb. 20m-t repült előre, majd 50m-t gurult a földön. Odasiettünk, és gyakorlatilag minden csontja eltört, már lilult minden második négyzetcentimétere, de még élt! Fájt neki nagyon, mi pedig megnéztük mit tehetünk. Valamiért senki nem tudta mit tegyen, a mentőket ugyanis csak én hívhattam, én pedig épp próbáltam tartani a lelket szerencsétlenben. A lányok sokkot kaptak, és/vagy sírtak. Hívtam a mentőket, és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Közben egyre jobban bedagadó, liluló testét kémlelve megállapítottam, hogy belső vérzései is lehetnek.
Ekkor ébresztett az órám.

Vicces..

Olyat álmodtam, hogy úgy érzem meg kell osztanom veletek. Szombaton este szokásos időben elmentem aludni. Mindenféle zagyvaságot összeálmodtam, és a következő foszlányok maradtak meg: benne volt anyukám, egy pár pillanat erejéig tesóm, és keresztanyum a lányával. Valami tengerparton voltunk, és egy nő egy kiszáradt kerti csapból előszedett 4 kígyót, és elkezdte őket a fejüknél fogva a földhöz verni. Majd láss csodát, megint lett víz, ami levezetett egészen a tengerpartig, és le is csónakáztunk. Hirtelen egy magas helyen találtam magam, ahonnan mindent láttam magam körül: a tengert, a házakat, és a hangyaméretű embereket.
A következő jelenet: kopogtatócédulát gyűjtő emberkékkel beszélgetek, erélyesen. Majd azon veszem észre magam, hogy ugyanezeken az embereken fennhangon röhögök, mert esnek-kelnek a hóban. És konkrétan erre ébredtem fel, hogy hangosan röhögök.. Furcsa, nem? :)

Álmok olaszból

Új hely, új álmok. Először valami olyasmit álmodtam, hogy hárman „betörtünk” egy házba valahol a Kisdeindolhegyhát-dűlő környékén. Az egyik ember, aki ott volt, gyakorlatilag nem is szerepelt az álmomban, csak tudtam, hogy ott van végig. A másik ember, olyan ember volt, mint a Pici, csak nagy. A behatolásunk célja egy egyetemi tanár házába az volt, hogy valami anyagot becsempésszünk. A srác amolyan Picis felesleges titkolózással nem akarta elárulni, hogy kihez is megyünk épp, de mikor megkérdeztem a tantárgyat, és a válasz alapján rávágtam, hogy dr. Fülöp László, lehajtott fejjel ment tovább. Bementünk, és a Bálinték faháza 1.0 volt a célpont. Tudtuk, hogy van kutya, de legnagyobb meglepetésünkre nem jelent meg. Végrehajtottuk a feladatot, és kijöttünk, majd felébredtem.
Miután visszaaludtam, azt vettem észre, hogy a Galéria bár mellett áll a Suzi, és lapos az egyik kereke. Megnézem, és egyértelműen kiszúrták, méghozzá egy <> alakú dinnyelékelővel. Rögtön elkaptam a közelben játszó kisgyereket, és addig faggattam dühösen, míg végül megtört, és elárulta, hogy ki tette. A következő pillanatban a Zipernowsky első emeletén találtam magam, munka közben, és kerestem azt a szemetet. A földszinten tudtam, hogy a kőműveseink dolgoznak. Megtaláltam a célpontjaimat, akiket miután kérdőre vontam, rögtön mindhárman rám támadtak. Az első két gyereket gyakorlatilag azonnal lecsaptam, ám a harmadik srác nálam ugyan alacsonyabb volt, de vasgyúró alkata kétszer szélesebb volt az átlagnál. Kb., mint ha a Kesze és én egymás mellé állnánk. Mikor lecsaptam a második gyereket, rögtön kaptam tőle egy akkorát, hogy elestem. Kiabáltam a lentieknek, hogy jöjjenek segíteni, mert hárman támadtak rám, de nem hallottak meg. Láttam lelki szemeim előtt, hogy vidáman beszélgetnek tovább, miközben én a földön fekszem. A három szemét pedig elkezdtek rugdosni.
Felébredtem. Ez volt az első alkalom, hogy álmomban nem én nyertem. Nyilván azért van, mert távol vagyok a biztonságos otthontól…

Óriáskígyó

Már régóta várom, hogy legyen egy olyan álmom, amit leírhatok itt, de ha tudom, hogy egy ilyen ijesztő álmom lesz, akkor nem vártam volna ennyire...

Kirándultunk valahol a Mecsekben, de azt nem tudom, hogy kik voltak ott. Öcsém, Farkas, Sofi és én biztosan, Tomi talán. De sokan voltunk. Az egész erdő szoba-szerű volt (ezt nem tudom pontosabban megfogalmazni), és amikor felértünk egy lépcsőn (?!) egy, a hegyoldalban lévő árok alá/mellé, akkor úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy kicsit. Jó idő volt, az erdő trópusi erdőnek tűnt. Én az árok jobb oldalán feljebb láttam egy hatalmas kígyót. Úgy gondolom, hogy senki más nem vette akkor észre, csak én. De én sem igazán törődtem vele, mert tudtam, hogy nem felénk tart, hanem felfelé mászik. Nem igazán tudom, hogy honnan tudtam, mert a feje nem látszott, így nem tudhattam, hogy hol az eleje, de valószínűleg láttam, hogy mozog, és felfelé tart.
Minden rendben volt, egészen addig, amíg az öcsém úgy nem döntött, hogy feljebb megy pihenni egy kicsit. Ekkor kezdtem el egy kicsit izgulni, mert pont az ároknak azt az oldalát választotta, ahol a kígyó tartott felfelé, csak ő még feljebb mászott, és lepihent. Nem vette észre a kígyót. Én vártam egy kicsit, de aztán már elég ideges voltam, így szóltam neki, hogy jó lenne, ha lejönne onnan a kígyó miatt. Azért nem szóltam neki korábban, mert tudtam, hogy milyen makacs, és tuti nem hallgat rám.
Szóval felmásztam én is, és figyelmeztettem. De akkor a kígyó már felért, elég közel hozzánk. Kitátott szájjal vetette magát Peti után, de ekkor még megúsztuk, lementünk a többiekhez. Ekkor számukra is kiderült, hogy van a közelünkben egy óriáskígyó, de mindenki elég nyugodt maradt, csak én éreztem veszélyesnek a helyzetet. Olyannyira, hogy amikor Peti úgy döntött, hogy felmegy megkeresni, senki nem akarta megakadályozni, csak én - de persze nem hallgatott rám.
Senki nem tartott vele, azért annyira nem voltunk bátrak. Eltelt egy kis idő, vártuk, hogy visszaérjen, de nem történt semmi. Én már roppant ideges voltam, mondtam, hogy keressük, meg, de a többiek nyugtattak, hogy úgysincs semmi baja, valószínűleg meg sem találta. De végül én elindultam, a többiek utánam jöttek. Nemsokára megtaláltuk, egy fotelban (?!) feküdt, de amikor közel értünk, akkor felkelt, alig élt, és mutatta a hátát, amin két marásnyom volt - megharapta a kígyó. Hogy hogyan menekült meg, azt most sem tudom.
Először Farkas Skodáján akartuk kórházba vinni, de aztán úgy döntöttünk, hogy Sofi Suzukija gyorsabb.

És itt felébredtem. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Tök sötét volt, pedig nem szoktuk behúzni a sötétítőt, így először arra gondoltam, hogy Sofi lefekvés előtt behúzta, csak én nem ébredtem fel rá. De aztán rájöttem, hogy nem Kertiben vagyok, hanem Anyuéknál, mert előző este tollasozni voltam, és ilyenkor ott szoktam aludni, mert az közelebb van.
Ennyire álmot szerintem még nem éltem át, mint ezt. Nagyon izgultam, vert a szívem, pánikoltam. Gondoltam megnézem, hogy Petivel minden rendben van-e, de nem volt az előszobában a kabátja, nem volt a kulcsa az akasztón (Anyu régi szobájában alszom mostanában, miután Anyu átköltözött az én régi szobámba). Hajnali 5:20 volt, gondoltam, hogy nem aludt itthon - állítólag mondta is előző este, csak én nem hallottam. Kicsit olvastam, mert nem mertem rögtön visszaaludni. Félálomban pedig még úgy okoskodtam, hogy az óriáskígyó harapása nem mérgező, hisz az erejével öl, nem a mérgével, így Peti tuti megússza a dolgot. Egy óra múlva kelnem kellett, de olyan iszonyatos fejfájásom volt, hogy muszáj volt egy fejfájás csillapítóval kezdenem a napot.

Ha kígyóval álmodik az ember, az állítólag azt jelenti, hogy irigy rá valaki...

Zombie-land

Az egész álom a közeljövőben játszódik, méghozzá egy éven belül.

Akárcsak a filmekben, senki nem tudja, hogy hogyan és miért, de elszabadul a földi pokol, és az egész világot zombik lepik el.
Tartózkodási helyem az Amerikai Egyesül Államok egyik városa. Nyári meleg van. Pár túlélővel együtt gyalogosan megyünk a főutcán. Körülöttünk kihalt, középmagas irodaépületek és közintézmények. Az egész városban sehol egy lélek rajtunk kívül. Azaz nem olyan lelkel, mint akiket eddig ismert az emberiség. Fegyvereink tűzerejéről tudjuk, hogy már egy kisebb csapat zombi ellen sem elegendő, azonban nincs más esélyünk, megyünk előre. Pár kilométerre van már csak a cél, ahol a hírek szerint a túlélők szervezetten gyülekeznek.
Aggasztó a csend. Nincsenek madarak, nincsenek kutyák, nincsenek emberek az utcákon, akik beszéde betöltené a teret, még a rádió sem szól sehol. Csak a nyomasztó csend van. TV adást sem volt már napok óta. Lépteink neszét csupán egy-egy elhaló, mély idegen morgás töri meg. Tudjuk honnan jön, tudjuk hogy egy vagy több zombi a gazdája, és csak reméljük, hogy nem találkozunk vele.
Hirtelen megérkezünk a célunkhoz. A barikádok vastag és magas, ám rozsdás falát hatalmas vasdarabokból építették. Talán repülőgép és hajódarabokra lehet ráismerni, azonban nem látom közelről, mert körülvesz minket a tömeg, mégis láthatóan a gyorsaság volt a legfontosabb állításukkor. A tömeg csupa hozzánk hasonló emberekből áll. Túlélők. Mind tudják, hogy nagy a baj, mind tudják, hogy bármikor megtámadhatnak bennünket a zombik, és mind sejtik, hogy valószínűleg már csak napjaik vannak hátra, ám mégsem látni közöttük egyetlen embert sem, aki feladta volna. Nem ünneplik a megérkezésünk, csak tudomásul veszik, hogy újabb túlélők érkeztek. Az ott töltött pár nap alatt, csak pár, kisebb csoportban próbálkozó zombit láttam a barna falak előtt.
Néhány nap múlva egy hajó kötött ki, a fedélzetén rengeteg túlélővel. A kapitánnyal folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a kezdetekkor épp a tengeren voltak, és amikor megtudták mi a helyzet, úgy döntöttek, hogy addig nem jönnek szárazföld közelébe, amíg csak lehet. Igazuk volt, egyetlen embert sem vesztettek. Két hónapja azt sem tudják, hogy vége-e a veszedelemnek, vagy már mindenki meghalt, de amíg volt készletük, nem kockáztattak.
A várost a hátunk mögött hagytuk, és hazaindultunk Európába. A kikötőből kifutva még láttuk, hogy az üresen hagyott menedékünk hogyan lepik el a zombik otthagyott emberek hústát keresve. Szerencse, hogy mind felfértünk.
Amerika végleg elbukott, azóta sem hallottunk túlélőkről.
Európában sem volt rózsás a helyzet. Az emberek 70%-a fertőzötté vált vagy a fertőzöttek áldozatává. Már tél volt, mire Pécsre értem. A jármű, amin túlélőket keresve utaztunk egy félbevágott üzemanyag-szállító kamion vontatmánya volt, megspékelve néhány traktorkerékre emlékeztető, szabályozható nyomású kerékkel.
Megérkeztünk a Jakabhegyi úti házunkhoz. Tekintetem először a kéményt fürkészte. Bekövetkezett, amire már fel voltam készülve, nem volt füst. A kocsiból a kerítésre, onnan a teraszra másztam rögtön. Az ablakon belesve nem láttam jelét életnek, és mikor tenyeremet a már régen kihűlt falra tapasztottam, tudtam, nem érdemes bemennem.
Folytattuk hát utunkat egy új, megtépázott világ felé, mely egyben reményeket tartalmazott számunkra.

Háború

Egy őrült nagy csata kellős közepén vagyok. Az emberek elszántan harcolnak mindenféle Csillagok Háborújából szökött lények támogatásával, a Zerg-ek ellen.  A helyszín a Bánki Donát általános iskola (ahova jártam) déli, azaz az alsó tagozatos rész bejárata, és udvara. Többnyire közelharc folyik, olyan disney szerűen gyepálja egymást mindenki, energia fegyverekkel lövöldöznek még összevissza.
Épp csatlakoznék a harcba, amikor hirtelen megáll mindenki. A Zergek tárgyalást kezdeményeztek. A zergek beszarás (egy számítógépes stratégiai játék aljas, vérszomjas és kegyetlen szörnyei ezek, kb mint az alienek csak okosabbak de attól még nem beszélnek!!! :) ). Szóval mindenki csak áll és nézi ahogy a két fővezér megtárgyalják a feltételeket. Hát én addig sem akartam tétlenkedni, gondoltam ebből a békéből úgy sem lesz semmi, és elővigyázatosság kedvéért el kezdtem begyűjteni a zergektől a fegyvereket amiket tőlünk szereztek. Az egyikőjük kezében láttam egy fasza energia íjat, rá is üvöltöttem hogy azt azonnal adja vissza az nem az övé. Vonakodott először, de a fővezér utasítására végül, nagy duzzogva odaadta az egyik barátomnak (nevet max csak priviben).  Így járkáltam körbe a csatamezőt, begyűjtve egy raklapnyi energia íjat, amíg a többiek csak bambán ácsorogtak. Szépen lassan civilek is odamerészkedtek szépszámmal, kíváncsiskodó kedvüknek behódolva. Aztán észrevettem egy nagy nagy turpisságot! Az emberek az épület sarkánál gyülekeztek, de ott állt még egy hatalmas fa is, és nem vették észre hogy mi is zajlik a fejük fölött. A fa és a iskola oldala között hatalmas, átfogó vastag, lilás nyálkaréteg képződött. A zergekre jellemző taktika része volt ez, általában mindent beborítanak ezzel az undorító nyálkaréteggel amerre csak terjeszkedni akarnak. Szóval észrevettem hogy ez egy csapda, hogy hamarosan a fejükre fog esni, és fogságba kerülnek, mind túszként szolgálva a zergek érdekeit. Azonban még nem szóltam, még nem gyűjtöttem be az összes fegyvert. Kapkodtam gyorsan a fegyverek után, de a nyálka túl gyorsan fejlődött. Nem volt mit tenni, elüvöltöttem magam: – Vigyázzatok!!. De abban a pillanatban leszakadt a nyúlós ragacsos nyálka és fogságba ejtette az embereket. A csata újra kirobbant! Mindenhol kegyetlen verekedés, lövöldözés, ádáz küzdelem. Én az energia íjak segítségével próbáltam a nyálkát semlegesíteni az emberek testéről, elég eredményesen, közbe a barátom hősiesen fedezett. Kezdtem már-már úgy érezni garantáltan miénk a győzelem, a foglyoknak semmi bajuk, a zergeknél nincs fegyver, amikor hirtelen… A fák lombjai közel több tízezer zerg szörny tört át egy pillanat alatt. Na de ezek nem akárhogy néztek ki. Egy olyan jókora medicinlabda volt a testük, abból lelógott két hosszú madárszerű láb, és két pici denevér szárnyukkal repdestek, és full narancs színű volt az összes, persze semmi fej, vagy száj, így ennyi. Nem tom akkor miért tűnt olyan félelmetesnek, de kurva sokan jöttek aza lényeg :) Mint millió narancs lufi úgy törtek előre. Most így ébren nem tudom honnan, de akkor tudtam hogy ezeket a szörnyeket a zergek akkor vetik be amikor valamit végérvényesen el akarnak pusztítani, pl a saját halottaikat is ezekkel a lényekkel emésztik fel vagy valami ilyesmi, szóval nagyon veszélyesek.
Csak pár pillanatom maradt mire odaértek volna hozzám, nem haboztam, célba vettem a legelsőt, de az energianyilaim teljesen hatástalanok voltak! Eldobtam az össze kezembe lévő fegyvert és azzal a lendülettel ahogy szélsebesen odaértek hozzám, én felugrottam az egyik hátára úgymond, és átvettem fölötte az irányítást, csak így lazán :) Kb úgy nézhettem ki mint amikor Münchausen Báró  meglovagolta az ágyúgolyót. Egy másik barátom felkiállt hogy ezt hogy csináltam??! Meg hogy követni akar! Lecseszően visszaordítottam:
- Baszki te is jedi vagy nem?!!
Fogta magát és ő is fölpattant egyre, és ketten tovaszálltunk a Mecsekáruház felé valami erősítés, segítség után.
Ahogy repültünk, átkerültünk a 20. század elejében lévő Angliába, és mit ne mondjak gyönyörű volt. Ahogy cikáztunk a régi csodaszép, történelmi épületek közt, nagyon jól éreztem magam, repültünk és csak nevettünk.
Leszálltunk valami fegyelmi intézmény erkélyén. A szörnyekkel nem tom mi lett, nem különösképp foglakoztunk velük, de a barátom pontosan tudta hol vagyunk, ide jöttünk, mert ő tud valakit aki valószínűleg segíteni fog nekünk. Elindult lefelé egy lépcsőn, én először azt mondtam, hogy én itt megvárom, nincs kedvem lemenni oda, de egy kis kérlelés után mégis lementem. Az intézmény aljában, egy elég gondosan elrejtett pici, szűk kis aranyos kocsma volt. Padokkal, asztalokkal, és egy jópofa csapossal. A barátom és a csapos jól ismerték egymást, egyből így hello mizu, 1000 éve nem láttalak miegymás, egy kis segítség kellene, említi meg. A csapos kiment egy percre majd visszajött, szólt annak akinek szólnia kellett. Majd bejött (ne kérdezzétek hogy került oda) a Wright fivérek közül az egyik, szintén lespanolva a csapossal. A barátommal a sarokban ültünk bebújva egy asztalnál, ő csak annyit tett hogy kirakott egy papírt az asztalra rajta mindenféle számsorral és kódokkal. A repülős faszi hátrafordul és megpillantja:
- Mikorra kéne a meló?
- Most. Ezek a mai biztonsági kódok, és a rendőrségi frekvenciák. – válaszol a barátom.
Majd hirtelen ők is lespanolnak hogy haveerr! de rég láttalak mi van veled, azóta nem láttalak mióta megúsztuk azt a nagy balhét stb stb. Megbeszélték a tervet, miszerint egyenesen az angol királyi családhoz kell betörni és ellopni a királynő repülőgépét a Red Baron-t.  Ugyanis régen már egy csomó küldetést véghez vitt vele, és most is az lenne a legjobb erre a feladatra, de sajnos már nem szolgálja Angliát, így nem maradt más, csak ellopni. Megjelent két rajongó csajszi, akik elkezdtek kérdezősködni, hogy mii? komolyan a Red Baron-nal repültél, és fúú de durva vagy meg minden, teljes extázisba voltak. A barátom meg csak mesélt, fényezte a régi társát, hogy hajjaj bezony sok küldetést csinált Angliának, de sohasem ölt, a repülőgépre felszerelt gépfegyvert alig-alig használta, és az volt az előírás hogy minden egyes bevetés után a cselédeknek a tárat egy az egybe ki kellett cserélniük, de ők erre legtöbbször lusták voltak, és inkább pótolták azt a pár kilőtt golyót a királyi család ékszereivel, ezüsttel (???). Szóval így eldördült pár story a régmúlt hőstettiről, de várt még ránk egy új küldetés, hogy megmentsük az embereket a Bánkinál.
Pillanatok alatt a gépben voltunk és már repültünk is vissza a csatatérre. Felülről látom az egész iskolát, a háború még mindig hevesen zajlik. Majd meglátok egy kurzort, majd egy minitérképet, csapatszámkijelzőket, szal az egész HUD-ot.  Egy stratégiai számítógépes játékkal játszom a szobámban, a computeremen, Kővágon… Hallom hogy Hógolyó ugat mint a rohadtélet. Kinézek az ablakon, egy faszi áll a kerítésnél nézelődik, mögötte egy nagy teherautó betolatva. Kiüvöltök hogy mindjárt megyek! Látom hogy meghallotta, de rám sem hederít. Kimentem és észrevettem hogy a kerítés egy része le van zúzva, egy hatalmas nagy kutya tört át rajta, ami mindenféle keverékű, összevisszaborzolt szőrű volt. Ott szaglászkodott épp. Jött ilyen szutykos, koszos paraszt bácsi az hívogatta, de rá sem hederített. Hógolyó persze ott téblábolt. Aztán a nagy kutya észrevette Hógolyót és odament hozzá. Ott előttem egy méterre zajlott mindez. Tudtam hogy ha két kutya találkozik, akkor vagy hirtelen legjobb barátok lesznek, vagy összeverekednek.  Már összeért az orruk, ha közbeavatkozok, vagy üvöltök akkor azzal csak felidegesítem őket és tuti balhé lesz, az a kutya még nálam is kétszer nagyobb volt. De aztán megtörtént amitől féltem, rátámadt izomból Hógolyóra, de mivel én számítottam erre abban a pillanatban belé is rúgtam teljes erőmből. A nagy bozontos kutya vonyítva elszaladt, utána a gazdija, ki a széttört kerítésen, ahonnan jöttek. A csávó kapunál még mindig áll és csak néz valamerre, mintha nem is hozzánk jött volna, ha nem csak úgy áll ott a teherautóval a háttérben.
Lenézek a lábam elé, és Hógolyó ott fekszik előttem kettétört gerinccel.

felébredtem…

”Miért látunk a szemünkkel sokkal világosabban valamit álmunkban, mint mikor ébren képzeljük el?”

a gyilkos

Nem sok mindenre emlékszem a tegnapi álmomból, de ez a kevés dolog is elég izgalmasra sikerült…. legalábbis számomra.
Valami olyasmi volt hogy egyszervoltholnemvolt egy általános iskola, a megnemmondom melyik városban. Napvilágot kapott egy bizonyos hír miszerint egy elvetemült sorozatgyilkos garázdálkodik abban az általános iskolában. A tornateremben végezte ki brutálisan legújabb áldozatát, de ezúttal akarva vagy akaratlanul is,  elgondolkodtató bizonyítékokat hagyott a helyszínen.
Én abban a városban kezdő újságíróként próbáltam szerencsét, és nekem is a fülembe jutott egy-két kósza információ, így kapva az alkalmon, két kollégámmal, barátommal karöltve bátran nekivágtunk, hogy felderítsük a nyomozás részleteit.
A tornaterem bejáratánál állok, engedélyt kaptam a belépésre, kérdések feltevésére. A nyomozást nem más vezette mint Stephen Rea a V mint vérbosszú c. filmszerepéből szökve álmomba.  Már rohantam is be hozzá, de láttam elkeseredett arcát, csak búsan néz a lábai elé, a gyilkos által otthagyott bizonyítékokra. A torna terem parkettája még csillogott az áldozat vérétől, a halál és az elkeseredettség reménytelen szaga megcsapta orromat.
Lenéztem. Mindenütt rajzok hevertek. Finch felügyelő szerint, egyes rajzok a következő áldozatra mutatnak. Egy lányt ábrázol némelyik (aki egy ismerősöm nevetnemmondokpersze). Több mint valószínű a gyilkos szerelmes ebbe lányba, hiszen oly áhítattal és részletességgel vannak kidolgozva művei – motyogja kérdezés nélkül, majd folytatja – valamint a további rajzok skizofréniára utalnak, a gyilkos őrült, a szó minden értelmében, groteszk, összefüggéstelen arcokkal van tele a padló. Közelebb hajolok hogy megtekintsem a rajzokat:

Igen, az én rajzaim még általános iskolából… hideg verítékben fürödve ébredtem.