Zombie-land

Az egész álom a közeljövőben játszódik, méghozzá egy éven belül.

Akárcsak a filmekben, senki nem tudja, hogy hogyan és miért, de elszabadul a földi pokol, és az egész világot zombik lepik el.
Tartózkodási helyem az Amerikai Egyesül Államok egyik városa. Nyári meleg van. Pár túlélővel együtt gyalogosan megyünk a főutcán. Körülöttünk kihalt, középmagas irodaépületek és közintézmények. Az egész városban sehol egy lélek rajtunk kívül. Azaz nem olyan lelkel, mint akiket eddig ismert az emberiség. Fegyvereink tűzerejéről tudjuk, hogy már egy kisebb csapat zombi ellen sem elegendő, azonban nincs más esélyünk, megyünk előre. Pár kilométerre van már csak a cél, ahol a hírek szerint a túlélők szervezetten gyülekeznek.
Aggasztó a csend. Nincsenek madarak, nincsenek kutyák, nincsenek emberek az utcákon, akik beszéde betöltené a teret, még a rádió sem szól sehol. Csak a nyomasztó csend van. TV adást sem volt már napok óta. Lépteink neszét csupán egy-egy elhaló, mély idegen morgás töri meg. Tudjuk honnan jön, tudjuk hogy egy vagy több zombi a gazdája, és csak reméljük, hogy nem találkozunk vele.
Hirtelen megérkezünk a célunkhoz. A barikádok vastag és magas, ám rozsdás falát hatalmas vasdarabokból építették. Talán repülőgép és hajódarabokra lehet ráismerni, azonban nem látom közelről, mert körülvesz minket a tömeg, mégis láthatóan a gyorsaság volt a legfontosabb állításukkor. A tömeg csupa hozzánk hasonló emberekből áll. Túlélők. Mind tudják, hogy nagy a baj, mind tudják, hogy bármikor megtámadhatnak bennünket a zombik, és mind sejtik, hogy valószínűleg már csak napjaik vannak hátra, ám mégsem látni közöttük egyetlen embert sem, aki feladta volna. Nem ünneplik a megérkezésünk, csak tudomásul veszik, hogy újabb túlélők érkeztek. Az ott töltött pár nap alatt, csak pár, kisebb csoportban próbálkozó zombit láttam a barna falak előtt.
Néhány nap múlva egy hajó kötött ki, a fedélzetén rengeteg túlélővel. A kapitánnyal folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a kezdetekkor épp a tengeren voltak, és amikor megtudták mi a helyzet, úgy döntöttek, hogy addig nem jönnek szárazföld közelébe, amíg csak lehet. Igazuk volt, egyetlen embert sem vesztettek. Két hónapja azt sem tudják, hogy vége-e a veszedelemnek, vagy már mindenki meghalt, de amíg volt készletük, nem kockáztattak.
A várost a hátunk mögött hagytuk, és hazaindultunk Európába. A kikötőből kifutva még láttuk, hogy az üresen hagyott menedékünk hogyan lepik el a zombik otthagyott emberek hústát keresve. Szerencse, hogy mind felfértünk.
Amerika végleg elbukott, azóta sem hallottunk túlélőkről.
Európában sem volt rózsás a helyzet. Az emberek 70%-a fertőzötté vált vagy a fertőzöttek áldozatává. Már tél volt, mire Pécsre értem. A jármű, amin túlélőket keresve utaztunk egy félbevágott üzemanyag-szállító kamion vontatmánya volt, megspékelve néhány traktorkerékre emlékeztető, szabályozható nyomású kerékkel.
Megérkeztünk a Jakabhegyi úti házunkhoz. Tekintetem először a kéményt fürkészte. Bekövetkezett, amire már fel voltam készülve, nem volt füst. A kocsiból a kerítésre, onnan a teraszra másztam rögtön. Az ablakon belesve nem láttam jelét életnek, és mikor tenyeremet a már régen kihűlt falra tapasztottam, tudtam, nem érdemes bemennem.
Folytattuk hát utunkat egy új, megtépázott világ felé, mely egyben reményeket tartalmazott számunkra.