Újabb álmok olaszból

Mióta itt vagyok olaszban, mindig álmodom, csak estére általában elfelejtem. Hogy ne felejtsem el, beírtam címszavakat a telefonomba rögtön ébredés után (az éjjel közepén és reggel is)! Ezeket írtam: gép a szobámba, Lada, foci, Rosta. Jó volt felírni, mert az első és a harmadik nem mond semmit…
A második pedig arról szól, hogy átugrottam Monzába, ahol épp világverseny zajlott Nascar jellegű autókkal. Nagyon jó volt, gondoltam indulok! El is indultam egy Ladával, és természetesen első lettem a kategóriámban, hiszen én voltam az egyetlen 1500ccm alatti! Úgy örültem, hogy mentem egy kört a saras (!) pályán autó nélkül, ülve! Mint a rajzfilmekben, amikor valamiért eltűnik a figura alól a kocsi. A célnál beakasztottam két sarkam a földbe, és a lendülettől két lábra álltam. A tömeg éljenzett!
Volt nemrég még egy Rosta családnevű kollegám, aki szerette játszani mindig egy kicsit magát. Álmomban az irodában vagyunk (mint tudjuk, ez sosem jó jel, de most sehol nem volt egy VOT tag sem), és valamiért nagyon erősködött. Le akart birkózni. Két vállát megfogva visszanyomtam a kanapéra, de újra és újra le akart győzni. Egyszer csak meguntam, és fejbe vágtam az irodában levő üvegasztallal, hogy csak úgy kongott. Mint akit elaltattak, úgy ült vissza eszméletlenül. Jó érzés volt valamiért.
Volt még egy álmom, amit valamiért be sem írtam a telefonomba. Ez a Cső Lajosék háza előtt kezdődött. Az ablak előtt álltunk páran, és beszélgettünk. Egyszer csak az egyik srác gondolt egyet, és felszállt egy nála valamivel nagyobb repülőre. A gép úgy nézett ki, mint azok a hatalmas felderítő-repülőgépek, csak papírból volt. Rajta állt, repült, és közben bohóckodott. Mindezt én úgy láttam, mintha mellette repültem volna, pedig tudom, hogy a földön álltam továbbra is, és a Talával beszéltem. Ekkor elmért valamit, és a gép orra megakadta a kéményben, a srác pedig kb. 20m-t repült előre, majd 50m-t gurult a földön. Odasiettünk, és gyakorlatilag minden csontja eltört, már lilult minden második négyzetcentimétere, de még élt! Fájt neki nagyon, mi pedig megnéztük mit tehetünk. Valamiért senki nem tudta mit tegyen, a mentőket ugyanis csak én hívhattam, én pedig épp próbáltam tartani a lelket szerencsétlenben. A lányok sokkot kaptak, és/vagy sírtak. Hívtam a mentőket, és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Közben egyre jobban bedagadó, liluló testét kémlelve megállapítottam, hogy belső vérzései is lehetnek.
Ekkor ébresztett az órám.

Vicces..

Olyat álmodtam, hogy úgy érzem meg kell osztanom veletek. Szombaton este szokásos időben elmentem aludni. Mindenféle zagyvaságot összeálmodtam, és a következő foszlányok maradtak meg: benne volt anyukám, egy pár pillanat erejéig tesóm, és keresztanyum a lányával. Valami tengerparton voltunk, és egy nő egy kiszáradt kerti csapból előszedett 4 kígyót, és elkezdte őket a fejüknél fogva a földhöz verni. Majd láss csodát, megint lett víz, ami levezetett egészen a tengerpartig, és le is csónakáztunk. Hirtelen egy magas helyen találtam magam, ahonnan mindent láttam magam körül: a tengert, a házakat, és a hangyaméretű embereket.
A következő jelenet: kopogtatócédulát gyűjtő emberkékkel beszélgetek, erélyesen. Majd azon veszem észre magam, hogy ugyanezeken az embereken fennhangon röhögök, mert esnek-kelnek a hóban. És konkrétan erre ébredtem fel, hogy hangosan röhögök.. Furcsa, nem? :)

Álmok olaszból

Új hely, új álmok. Először valami olyasmit álmodtam, hogy hárman „betörtünk” egy házba valahol a Kisdeindolhegyhát-dűlő környékén. Az egyik ember, aki ott volt, gyakorlatilag nem is szerepelt az álmomban, csak tudtam, hogy ott van végig. A másik ember, olyan ember volt, mint a Pici, csak nagy. A behatolásunk célja egy egyetemi tanár házába az volt, hogy valami anyagot becsempésszünk. A srác amolyan Picis felesleges titkolózással nem akarta elárulni, hogy kihez is megyünk épp, de mikor megkérdeztem a tantárgyat, és a válasz alapján rávágtam, hogy dr. Fülöp László, lehajtott fejjel ment tovább. Bementünk, és a Bálinték faháza 1.0 volt a célpont. Tudtuk, hogy van kutya, de legnagyobb meglepetésünkre nem jelent meg. Végrehajtottuk a feladatot, és kijöttünk, majd felébredtem.
Miután visszaaludtam, azt vettem észre, hogy a Galéria bár mellett áll a Suzi, és lapos az egyik kereke. Megnézem, és egyértelműen kiszúrták, méghozzá egy <> alakú dinnyelékelővel. Rögtön elkaptam a közelben játszó kisgyereket, és addig faggattam dühösen, míg végül megtört, és elárulta, hogy ki tette. A következő pillanatban a Zipernowsky első emeletén találtam magam, munka közben, és kerestem azt a szemetet. A földszinten tudtam, hogy a kőműveseink dolgoznak. Megtaláltam a célpontjaimat, akiket miután kérdőre vontam, rögtön mindhárman rám támadtak. Az első két gyereket gyakorlatilag azonnal lecsaptam, ám a harmadik srác nálam ugyan alacsonyabb volt, de vasgyúró alkata kétszer szélesebb volt az átlagnál. Kb., mint ha a Kesze és én egymás mellé állnánk. Mikor lecsaptam a második gyereket, rögtön kaptam tőle egy akkorát, hogy elestem. Kiabáltam a lentieknek, hogy jöjjenek segíteni, mert hárman támadtak rám, de nem hallottak meg. Láttam lelki szemeim előtt, hogy vidáman beszélgetnek tovább, miközben én a földön fekszem. A három szemét pedig elkezdtek rugdosni.
Felébredtem. Ez volt az első alkalom, hogy álmomban nem én nyertem. Nyilván azért van, mert távol vagyok a biztonságos otthontól…

Óriáskígyó

Már régóta várom, hogy legyen egy olyan álmom, amit leírhatok itt, de ha tudom, hogy egy ilyen ijesztő álmom lesz, akkor nem vártam volna ennyire...

Kirándultunk valahol a Mecsekben, de azt nem tudom, hogy kik voltak ott. Öcsém, Farkas, Sofi és én biztosan, Tomi talán. De sokan voltunk. Az egész erdő szoba-szerű volt (ezt nem tudom pontosabban megfogalmazni), és amikor felértünk egy lépcsőn (?!) egy, a hegyoldalban lévő árok alá/mellé, akkor úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy kicsit. Jó idő volt, az erdő trópusi erdőnek tűnt. Én az árok jobb oldalán feljebb láttam egy hatalmas kígyót. Úgy gondolom, hogy senki más nem vette akkor észre, csak én. De én sem igazán törődtem vele, mert tudtam, hogy nem felénk tart, hanem felfelé mászik. Nem igazán tudom, hogy honnan tudtam, mert a feje nem látszott, így nem tudhattam, hogy hol az eleje, de valószínűleg láttam, hogy mozog, és felfelé tart.
Minden rendben volt, egészen addig, amíg az öcsém úgy nem döntött, hogy feljebb megy pihenni egy kicsit. Ekkor kezdtem el egy kicsit izgulni, mert pont az ároknak azt az oldalát választotta, ahol a kígyó tartott felfelé, csak ő még feljebb mászott, és lepihent. Nem vette észre a kígyót. Én vártam egy kicsit, de aztán már elég ideges voltam, így szóltam neki, hogy jó lenne, ha lejönne onnan a kígyó miatt. Azért nem szóltam neki korábban, mert tudtam, hogy milyen makacs, és tuti nem hallgat rám.
Szóval felmásztam én is, és figyelmeztettem. De akkor a kígyó már felért, elég közel hozzánk. Kitátott szájjal vetette magát Peti után, de ekkor még megúsztuk, lementünk a többiekhez. Ekkor számukra is kiderült, hogy van a közelünkben egy óriáskígyó, de mindenki elég nyugodt maradt, csak én éreztem veszélyesnek a helyzetet. Olyannyira, hogy amikor Peti úgy döntött, hogy felmegy megkeresni, senki nem akarta megakadályozni, csak én - de persze nem hallgatott rám.
Senki nem tartott vele, azért annyira nem voltunk bátrak. Eltelt egy kis idő, vártuk, hogy visszaérjen, de nem történt semmi. Én már roppant ideges voltam, mondtam, hogy keressük, meg, de a többiek nyugtattak, hogy úgysincs semmi baja, valószínűleg meg sem találta. De végül én elindultam, a többiek utánam jöttek. Nemsokára megtaláltuk, egy fotelban (?!) feküdt, de amikor közel értünk, akkor felkelt, alig élt, és mutatta a hátát, amin két marásnyom volt - megharapta a kígyó. Hogy hogyan menekült meg, azt most sem tudom.
Először Farkas Skodáján akartuk kórházba vinni, de aztán úgy döntöttünk, hogy Sofi Suzukija gyorsabb.

És itt felébredtem. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Tök sötét volt, pedig nem szoktuk behúzni a sötétítőt, így először arra gondoltam, hogy Sofi lefekvés előtt behúzta, csak én nem ébredtem fel rá. De aztán rájöttem, hogy nem Kertiben vagyok, hanem Anyuéknál, mert előző este tollasozni voltam, és ilyenkor ott szoktam aludni, mert az közelebb van.
Ennyire álmot szerintem még nem éltem át, mint ezt. Nagyon izgultam, vert a szívem, pánikoltam. Gondoltam megnézem, hogy Petivel minden rendben van-e, de nem volt az előszobában a kabátja, nem volt a kulcsa az akasztón (Anyu régi szobájában alszom mostanában, miután Anyu átköltözött az én régi szobámba). Hajnali 5:20 volt, gondoltam, hogy nem aludt itthon - állítólag mondta is előző este, csak én nem hallottam. Kicsit olvastam, mert nem mertem rögtön visszaaludni. Félálomban pedig még úgy okoskodtam, hogy az óriáskígyó harapása nem mérgező, hisz az erejével öl, nem a mérgével, így Peti tuti megússza a dolgot. Egy óra múlva kelnem kellett, de olyan iszonyatos fejfájásom volt, hogy muszáj volt egy fejfájás csillapítóval kezdenem a napot.

Ha kígyóval álmodik az ember, az állítólag azt jelenti, hogy irigy rá valaki...

Zombie-land

Az egész álom a közeljövőben játszódik, méghozzá egy éven belül.

Akárcsak a filmekben, senki nem tudja, hogy hogyan és miért, de elszabadul a földi pokol, és az egész világot zombik lepik el.
Tartózkodási helyem az Amerikai Egyesül Államok egyik városa. Nyári meleg van. Pár túlélővel együtt gyalogosan megyünk a főutcán. Körülöttünk kihalt, középmagas irodaépületek és közintézmények. Az egész városban sehol egy lélek rajtunk kívül. Azaz nem olyan lelkel, mint akiket eddig ismert az emberiség. Fegyvereink tűzerejéről tudjuk, hogy már egy kisebb csapat zombi ellen sem elegendő, azonban nincs más esélyünk, megyünk előre. Pár kilométerre van már csak a cél, ahol a hírek szerint a túlélők szervezetten gyülekeznek.
Aggasztó a csend. Nincsenek madarak, nincsenek kutyák, nincsenek emberek az utcákon, akik beszéde betöltené a teret, még a rádió sem szól sehol. Csak a nyomasztó csend van. TV adást sem volt már napok óta. Lépteink neszét csupán egy-egy elhaló, mély idegen morgás töri meg. Tudjuk honnan jön, tudjuk hogy egy vagy több zombi a gazdája, és csak reméljük, hogy nem találkozunk vele.
Hirtelen megérkezünk a célunkhoz. A barikádok vastag és magas, ám rozsdás falát hatalmas vasdarabokból építették. Talán repülőgép és hajódarabokra lehet ráismerni, azonban nem látom közelről, mert körülvesz minket a tömeg, mégis láthatóan a gyorsaság volt a legfontosabb állításukkor. A tömeg csupa hozzánk hasonló emberekből áll. Túlélők. Mind tudják, hogy nagy a baj, mind tudják, hogy bármikor megtámadhatnak bennünket a zombik, és mind sejtik, hogy valószínűleg már csak napjaik vannak hátra, ám mégsem látni közöttük egyetlen embert sem, aki feladta volna. Nem ünneplik a megérkezésünk, csak tudomásul veszik, hogy újabb túlélők érkeztek. Az ott töltött pár nap alatt, csak pár, kisebb csoportban próbálkozó zombit láttam a barna falak előtt.
Néhány nap múlva egy hajó kötött ki, a fedélzetén rengeteg túlélővel. A kapitánnyal folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a kezdetekkor épp a tengeren voltak, és amikor megtudták mi a helyzet, úgy döntöttek, hogy addig nem jönnek szárazföld közelébe, amíg csak lehet. Igazuk volt, egyetlen embert sem vesztettek. Két hónapja azt sem tudják, hogy vége-e a veszedelemnek, vagy már mindenki meghalt, de amíg volt készletük, nem kockáztattak.
A várost a hátunk mögött hagytuk, és hazaindultunk Európába. A kikötőből kifutva még láttuk, hogy az üresen hagyott menedékünk hogyan lepik el a zombik otthagyott emberek hústát keresve. Szerencse, hogy mind felfértünk.
Amerika végleg elbukott, azóta sem hallottunk túlélőkről.
Európában sem volt rózsás a helyzet. Az emberek 70%-a fertőzötté vált vagy a fertőzöttek áldozatává. Már tél volt, mire Pécsre értem. A jármű, amin túlélőket keresve utaztunk egy félbevágott üzemanyag-szállító kamion vontatmánya volt, megspékelve néhány traktorkerékre emlékeztető, szabályozható nyomású kerékkel.
Megérkeztünk a Jakabhegyi úti házunkhoz. Tekintetem először a kéményt fürkészte. Bekövetkezett, amire már fel voltam készülve, nem volt füst. A kocsiból a kerítésre, onnan a teraszra másztam rögtön. Az ablakon belesve nem láttam jelét életnek, és mikor tenyeremet a már régen kihűlt falra tapasztottam, tudtam, nem érdemes bemennem.
Folytattuk hát utunkat egy új, megtépázott világ felé, mely egyben reményeket tartalmazott számunkra.