A tárgyalás

Ébredek kicsiny ágyamban, illetve ébresztenek. Valami dajka ráadásul. Felkelt mert hogy ma kell menni tárgyalásra apám ellen, ilyen válás ügyben. Tisztára úgy csinált mint anyám annak idején, még ki sem keltem az ágyból már az ágyneműmet cserélte, meg takarítani kezdett összevissza.

Egy kis szobában voltam, amiben volt egy másik ágy is, mintha az új albérlet szobája lett volna. A másik ágyon öcsém ébredezett, szintén álmosan és nyűgösen.

Próbálok tápászkodni, és látom hogy a lepedőm tele van megalvadt vérfoltokkal. Az orrom vérzett álmomban gondoltam, és szégyenkezve próbáltam én magam összeszedni a koszos ágyneműm és bedobni a szennyesbe, de a dajka nem engedte, mindent megcsinált helyettem.

Szóval összeszedelőzködtünk, kezünkbe lett nyomva egy papír ami kellett a tárgyaláshoz. Autóval mentünk, és amikor az uránvárosi végállomás mellett furikáztunk el a 6-oson, megpillantottam az északi oldalon lévő távolsági buszmegállóban két kentaur szobrot. Elég élethűek voltak, onnan tudtam csak hogy szobrok, hogy nem mozogtak.

Beléptünk egy nagy épületbe, kábé mintha a Pollack lett volna. A portás néninek leadtuk a papírokat, ahol mondták hogy majd szólítani fognak a hangosba. Mi addig nekiálltunk körbe nézni az emeleteken.

Minden emeleten más tantárgy oktatása folyt épp. Az egyiken a Perényi épületszerkezettan tanár (nála fogok vizsgázni szerdán) tartott előadást, így hát beültem arra, öcsém meg máshol császkált addig. Egy jó nagy teremben, telis tele több100 hallgatóval folyt az oktatás. A tanár úr minden egyes hallgatóhoz odament és feltett egy szakmai kérdést, szigorúan remélvén a helyes választ. Mikor elért hozzám picit megdermedtem, de a kérdésre tudtam válaszolni. Megfigyeltem jobban az arcát, és észrevettem hogy a haja egyik szemét eltakarja, mint valami emosnak. Azzal az egy szemével bámult meredten, és egyfajta kontaktus jött létre köztünk, éreztem hogy megértem a bánatát, fájdalmát bármi is legyen az, mintha sorsunk hasonló lett volna.

Az órának vége, megyek a következő emeletre. Szintén egy aula szerű bazi nagy terem, zsúfoltig tele mégtöbb100 hallgatóval. Mindenki előtt rajztábla, festék, ceruza mindenféle művészethez kellő dolog. Egy nagy kivetítőn mutatták be az ábrázolandó modellt. Volt aki a számítógépével animáció formában próbálta megalkotni azt. Észrevettem hogy nálam vannak a rajzaim, de hát azokat még sem vihetem magammal a tárgyalásra, így azokat leadtam egyfajta ruhamegőrzőbe azon a szinten.

A hangosba említették a nevemet, mennem kellett a tárgyalóterembe. Egy pici kis osztály terem volt, már már szinte egy szertár vagy hasonló, annyira kicsi. Leültettek öcsém mellé. Mellettünk még ácsorgott pár tanu, vagy esküdtszék ilyesmi. Előttünk egy ügyész hadakozott elítélő éles szavaival, a leendő főnököm képében. Senki sem volt formálisan öltözve. Falra vetített kivetítőn mutatták be szöveges vallomásom az ügyről, majd alatta a bíró hozzászólása jelent meg. Valami ilyesmit írt commentként hogy amit írtam az nem tartozik az ügyhöz, és amúgy is baromság.

Az ügyész kérdezte hozzászólok-e most az olvasottakhoz. Bátorkodtam felszólalni, mivel a vallomásomban gondolataim, és érzéseim szerepeltek az üggyel, apámmal kapcsolatban, és cáfoltam hogy ez baromság lenne. Az ügyész mérgesen rámförmedt, hogy hogy merészelem a bíróság szavát kétségbe vonni, és amúgy sem tartozik az ügyhöz, és kérjek elnézést. Mondom én nem fogok elnézést kérni az érzéseimért, és a bíróság munkáját is elősegíti ha figyelembe veszi a gondolataimat. Morcosan faggatott a nevemről, születésemről, apám anyám nevéről, feljegyezvén a jegyzőkönyvbe, majd kiküldött.

A tárgyaló terem előtt voltam, és vissza akartam menni a portához, de fogalmam sem volt hogy kerülhetnék vissza, az épület számomra egy labirintus volt. Így kénytelen voltam megvárni öcsém, hogy együtt menjünk, ő biztosan tudja az utat. Mikor kijött akkor vettem észre hogy ő talpig fehérben van, én meg full feketébe vagyok öltözve. Mind1 mentünk le a lépcsőn, átcaklattunk a művészetis termen, át egy ilyen folyosón ahol mosolygó boltos csajszik próbáltak ruhákat ránk tukmálni. Voltunk a ruhatárnál is, de a rajzaimat elfelejtettem visszakérni.

Kint voltunk már mire eszembe jutott. Közbe csatlakozott hozzánk exem is, és csak legyintettek öcsémmel hogy ugyanmár nem para, nem voltak annyira értékesek. Meggyőztek, így nem is foglalkoztam vele többet, inkább javasoltam hogy pattanjunk fel arra a két kentaur szoborra amit a buszmegállóban láttam.

Anyám még felhívta öcsémet telefonon, hogy mi volt a tárgyaláson, és ahogy hallottam megjegyezte hogy a Bálint biztos apja ellen vallott.

Há fel is pattantuk rájuk tüstént, mondjuk már plüssből voltak, de mit sem számított, legalább kényelmesebb volt. Az egyiken ültem én, másik öcsém és mögötte exem. Emigyen váktattunk tova a 6-oson, de kanyarodtunk is le az Ürögi Fasor-hoz ahol az egész utca hosszában egyfajta fesztivál csapta föl a fejét. Mindenhol vígadozó beöltözött emberek, buli, zene, vonulás kifelé a 6-os útra. Mi meg épp kanyarodtunk be, és baloldalról egy személyautó, jobbról meg egy távolsági busz próbált minket összepréselni a kereszteződésben. A buszt fél kézzel arrébb löktem nem volt para, majd oda szóltam exemhez hogy: ezt nézd! és úgy pofánvertem egy ilyen plüssfigurába öltözött muksót hogy azt biztos megemlegette. Az exem meg csak nevetett, és annak ellenére hogy arra gondoltam biztos fájhatott az előző emberkének, már be is céloztam a következő áldozatomat, és felé kezdtem vágtatni, exem szórakoztatására. Ahogy közelebb értem megpillantottam a plüssfigurán a rácsozatot amin keresztül a benne lévő srác ki tudott nézni, és láttam kétségbeesett arcát, hogy valami barom egy kentauron vágtat felé arra készülve hogy jól pofán vágja a hecc kedvéért. Ezt látván, átérezvén, kiábrándultam a mámorból, magamból… és végül az álmomból.

albi

Éppen az albérletbe költözünk be, amit már oly régóta terveztünk. Na de nem a barátommal akivel megdumáltam, hanem az exemmel.

Egy panelba sétálunk fel a lépcsőn, nem tom hányadik emeletre. A lakás pazar, frankó kilátás, és pöpec asztalok. Ahogy folyik a berendezkedés, mintha a lakás egyre nagyobb és előkelőbb lenne. Már egy másik srác is csatlakozott hozzánk a neve valami Gyula, pár hónapja beszéltem vele pár szót a való életben, egy haverom lakótársa. Mind1 Ő is ott volt ki tudja miért.

Szal rendezkedtünk, én a sarokba néztem ki magamnak egy szupcsi kis asztalkát, már pakoltam is ki a laptopomat, routert igazítgattam, miegymás. Az exem közvetlen mellém illeszkedett be. Olyan volt az egész hogy ilyen hosszú írósasztal, amihez szépen sorba lehet ülni, amihez bezony egyre több ember foglalt helyet. Ismeretlenek voltak számomra, mégis szimpatikusak, egyetemisták, innen onnan, olyan laza érzés volt, mintha valami egyszobás kóter.

Az asztal és szék mögött rögtön ott voltak az ágyak, le is huppantam. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy mellettem ül egy lány, kezében egy rajzfüzet rajzokkal, és egy srácnak magyaráz. Önfeledten, lelkesen adja elő, és javítgatja a rajzokat. Kiderült hogy azok az én rajzaim, de mintha ott se lennék úgy beszéltek róla, illetve rólam, pedig látták hogy ott vagyok és nézem őket. A rajzok visszagondolva számomra teljesen idegenek voltak, pár skicc, női testek persze, de valahogy köztudott volt hogy azokat én alkottam. A csajszi csak bele-bele rajzolt, hogy fúú ezt ő így meg úgy csinálta volna, a srác meg próbálta visszafogni, hogy hé azért nem kéne már így ennyire összefirkálni, mit szólna hozzá…

Az elején még nem nagyon izgatott, de aztán kezdtem belegondolni, hogy baszki tényleg összefirkálják a rajzaimat, jó hát skicc meg minden, van mit javítani rajta, de a leányzó nem tűnt túl szakértőnek, és már kezdtem is volna felszólalni az érdekemben, de elvonta figyelmem az egyre erősödő háttérzaj. Ugyanis már elég tágas lett a lakás, és egyre több fiatal érezte ott jól magát. Én is kezdtem egyre jobban érezni magam, végre nem voltam egyedül, kellemes, meghitt baráti érzésekben úszkáltam.

Valamiért le kellett ugrani boltba, valami kaját szerezni a jónépnek nem is tudom pontosan, egy másik csajszi jött velem, de nem igazán beszéltünk, csak közös volt a célunk.

A boltból visszafele jövet, volt alkalmam egy kicsit körbenézni, valahol uránvárosban, a Bánki Donát utcához közel lehettem. Egy másik ház sarkánál láttam egy feliratot, valami gyülekezet osztott ott valamit a bejáratánál. Nem tudom mi volt az, de mélyen elítéltem, szánalmasnak tartottam az egészet.

Megpillantottam anyámat is hátulról, ott somfordált a kicsiny tömeg végén. Hosszú szürke szörmekabátban volt, amiben azelőtt sose láttam, mégis tudtam, ő az.

Kezdett felém fordulni, így nem is tétováztam, gyorsan sarkon fordultam menekülésre fogva a figurát, hisz mostanában kerülök mindenféle kontaktust anyámmal.

Sietősen menetelek az albi bejárata felé, ám már frusztál az egész dolog, hogy anyám tuti észrevett és lát…. Magamra húzom hát a takarómat, hogy észre ne vegyen. Igen a takarómat, a fene se tudja hogy került hozzám, de épp kapóra jött, már a fejemre is ráhúztam, véletlenül se ismerjen fel. Így sétáltam tovább, leplezve. Ám hamarosan fejemen talált a felismerés, miszerint az az ágynemű van a takarómon amit anyámtól kaptam, így biztosra vehettem hogy észrevett és utánam jött.. A rossebb vinné el, dúltam-fúltam magamban. A helyzetemen tovább rontott az hogy ott voltam már a bejáratnál, de nem volt nálam kulcs, és hála a szuper memóriámnak nem jegyeztem meg, hogy melyik kaputelefon gombot kell nyomni, hogy legalább a többiekhez felkapuzzak. Na de nem is kellett sokat ott idegeskednem, mert két tinilány épp lefelé tartott és kinyitották az ajtót. Mit sem törődve az udvariassággal, berontottam, remélve hogy végleg leráztam anyám.

Egy fél lépcsőfordulót már meg is tettem, a biztonság kedvéért azért visszapillantottam a bejáratra, és sajnálatomra észrevettem hogy anya a böhöm bevásárlószatyrával megakadályozta az ajtót a becsukástól, lihegve be is esik azon. Visszasétáltam hozzá, és mindketten úgy csináltunk mintha ezt a találkozót megbeszéltük volna, mosoly miegymás.

- Gyere Anya, megmutatom az új albérletet, nézd meg hol lakom!

Hívtam lelkesen, megjátszva magam.

Mire felértünk a lépcsőn, a lakás már szinte egy fullos étterem kinézetével kecsegtetett, középen nagy tágas tér, panoráma kilátás, aranyozott kerek étkező asztalok mindenütt, bordóbőr borítású székek. Közöttük lavíroztunk végig, hogy eljussunk a szobámig. Közbe ott ült az egyik asztalnál az exem, mimikákkal magyarázkodtam neki anyám jelenléte miatt, valamit mutattam is neki a telefonomon, így anyám háta mögött, aztán a mobilt le is raktam egy másik asztalra.

Mintha elment volna a kedvem az egésztől… anyám ezt az örömömet is elcseszte, gondoltam. Ideges lettem és szét is szakadt ezzel az álomkép, még annyi beugrik hogy öcsém épp szalad egy sötét utcán valami elöl, rettentően fél, és fut felénk, az új albérlet felé…

Kesze meghalt

Azt álmodtam, hogy Kesze meghalt. Azt nem tudom, hogy hogyan, vagy mi történt. Csak azt tudom, hogy mindenki nagyon odavolt.

Autó-motor-fegyver. Mi kell még?

Az első dolog, amire emlékszem, hogy miután újra megvettem a régi 1500-ös nagyPolskimat, valahol egy füves placcon csapatom. Kellemes kis időtöltés volt, és eszembe jutott, hogy ezzel az autóval ha valaki ügyes, akkor akárhonnan ki lehet jönni, kimentem hát a füves rész szélére a pocsolyákhoz. Aztán az is eszembe jutott, hogy ezzel az autóval akárhonnan ki lehet jönni, jó gumikkal. Nagy fékezés és bebólintás közben szinte az első kerekek szemszögéből láttam, ahogy elmosom a határt a fű és a sár között. Közben megérkezett Tamás és Pici gyalog.

Rövid beszélgetés után, hogy mennyire jó ez az élményautózásra visszavásárlós ötlet, gondoltam beindítom, de nem indult önindítóval (, pont, mint annakidején...). Nem kértem segítséget, inkább betoltam magam, ráadásul anélkül, hogy kiszálltam volna...

...és már úton is voltam a légaknához vezető út aszfaltján a négyhengeres csopperemmel. Mert milyen jó egy csopper, ami a 4 hengernek köszönhetően alsó fordulatszám-tartományban gurgulászó hangú, kicsit jobban megforgatva viszont selymes, mégis erős és mély duruzsolást bocsát ki a dupla kipufogóból. Annyira lekötött a hangorgia, hogy bár tudtam, hogy a Piciék lemaradtak a lassabb autóval, gondoltam előremegyek, és majd visszajövök.
Ismét élveztem a céltalan motorozást, és csak az út kanyarjait és a menetszelet figyeltem az aszfaltot övező zöld környezettől körülölelve. Azt sem tudtam merre járhatok, de gyanítottam, hogy külföldön vagyok már, ugyanis a csapatás elég közel volt a szlovák határhoz. Egy bal kanyar után úgy gondoltam megfordulok, visszamegyek a többiekhez, ám egy jobb kanyar is csalogatott tovább. Gondoltam ennyi még belefér, és már fel is tűnt, hogy egy kisvárosba lyukadtam ki.
Rövid bámészkodás után a vasútállomásnál megfordultam, és már mentem is visszafelé, mikor megpihentem a helyi általános iskolánál. Csak nyújtózkodni akartam, de feltűnt, hogy milyen nagyképűek ezek a szlovák kisiskolások, hát gondoltam beszólok. Ekkor megpillantottam a kb. harmadikos srácnál a pisztolyt. Gondoltam mégsem szólok be. Hagytam, had menjen dolgára. Eltűnt a sarkon, azonban hallottam, hogy lelövi egyik diáktársát.
Ezt már nem hagyhattam annyiban, megvártam a sarok takarásában amíg jön vissza, és amint megjelent, a fegyvert szorító kezét már meg is ragadtam. Nemes egyszerűséggel az egész gyereket a levegőbe emeltem, és ő csak csüngött, mint hülyegyerek a mászókán, fejjel lefelé, lábbal felfelé, a jobb kezénél felfüggesztve. Úgy nézett ki, mint egy emberi szúnyoglárva.
Mérges voltam, talán mert tudtam, hogy megakadályozhattam volna, és kiabálni kezdtem a kölyökkel, de teljes hangerővel. Mivel külföldön voltam, és szlovákul nem beszéltem, angolul ripakodtam rá:
- What the fuck have you thinkin of yourself? What makes you think, you have the right to kill somebody? What the fuck has you thinkin? - és hasonló finomságok, sok-sok fuck-al megtarkítva.
Még mindig a levegőben tartottam jobbommal, mint egy szatyrot, és másik kezemmel közben elővettem a telefonom, tárcsáztam a rendőrséget, de mivel külföldön voltam a mellettünk álló másik kisiskolásnak adtam, hogy beszéljen velük. Ekkor ránéztem a GPSre, és csak azon vettem észre, hogy Kisnyárádvárvölgytótfalu (vagy valami hasonló) városkában vagyok, és az államhatár tőlünk 2-3 km-re húzódik, és mindenki értetlenül néz rám, hogy miért beszélek "külföldiül"...