A tárgyalás

Ébredek kicsiny ágyamban, illetve ébresztenek. Valami dajka ráadásul. Felkelt mert hogy ma kell menni tárgyalásra apám ellen, ilyen válás ügyben. Tisztára úgy csinált mint anyám annak idején, még ki sem keltem az ágyból már az ágyneműmet cserélte, meg takarítani kezdett összevissza.

Egy kis szobában voltam, amiben volt egy másik ágy is, mintha az új albérlet szobája lett volna. A másik ágyon öcsém ébredezett, szintén álmosan és nyűgösen.

Próbálok tápászkodni, és látom hogy a lepedőm tele van megalvadt vérfoltokkal. Az orrom vérzett álmomban gondoltam, és szégyenkezve próbáltam én magam összeszedni a koszos ágyneműm és bedobni a szennyesbe, de a dajka nem engedte, mindent megcsinált helyettem.

Szóval összeszedelőzködtünk, kezünkbe lett nyomva egy papír ami kellett a tárgyaláshoz. Autóval mentünk, és amikor az uránvárosi végállomás mellett furikáztunk el a 6-oson, megpillantottam az északi oldalon lévő távolsági buszmegállóban két kentaur szobrot. Elég élethűek voltak, onnan tudtam csak hogy szobrok, hogy nem mozogtak.

Beléptünk egy nagy épületbe, kábé mintha a Pollack lett volna. A portás néninek leadtuk a papírokat, ahol mondták hogy majd szólítani fognak a hangosba. Mi addig nekiálltunk körbe nézni az emeleteken.

Minden emeleten más tantárgy oktatása folyt épp. Az egyiken a Perényi épületszerkezettan tanár (nála fogok vizsgázni szerdán) tartott előadást, így hát beültem arra, öcsém meg máshol császkált addig. Egy jó nagy teremben, telis tele több100 hallgatóval folyt az oktatás. A tanár úr minden egyes hallgatóhoz odament és feltett egy szakmai kérdést, szigorúan remélvén a helyes választ. Mikor elért hozzám picit megdermedtem, de a kérdésre tudtam válaszolni. Megfigyeltem jobban az arcát, és észrevettem hogy a haja egyik szemét eltakarja, mint valami emosnak. Azzal az egy szemével bámult meredten, és egyfajta kontaktus jött létre köztünk, éreztem hogy megértem a bánatát, fájdalmát bármi is legyen az, mintha sorsunk hasonló lett volna.

Az órának vége, megyek a következő emeletre. Szintén egy aula szerű bazi nagy terem, zsúfoltig tele mégtöbb100 hallgatóval. Mindenki előtt rajztábla, festék, ceruza mindenféle művészethez kellő dolog. Egy nagy kivetítőn mutatták be az ábrázolandó modellt. Volt aki a számítógépével animáció formában próbálta megalkotni azt. Észrevettem hogy nálam vannak a rajzaim, de hát azokat még sem vihetem magammal a tárgyalásra, így azokat leadtam egyfajta ruhamegőrzőbe azon a szinten.

A hangosba említették a nevemet, mennem kellett a tárgyalóterembe. Egy pici kis osztály terem volt, már már szinte egy szertár vagy hasonló, annyira kicsi. Leültettek öcsém mellé. Mellettünk még ácsorgott pár tanu, vagy esküdtszék ilyesmi. Előttünk egy ügyész hadakozott elítélő éles szavaival, a leendő főnököm képében. Senki sem volt formálisan öltözve. Falra vetített kivetítőn mutatták be szöveges vallomásom az ügyről, majd alatta a bíró hozzászólása jelent meg. Valami ilyesmit írt commentként hogy amit írtam az nem tartozik az ügyhöz, és amúgy is baromság.

Az ügyész kérdezte hozzászólok-e most az olvasottakhoz. Bátorkodtam felszólalni, mivel a vallomásomban gondolataim, és érzéseim szerepeltek az üggyel, apámmal kapcsolatban, és cáfoltam hogy ez baromság lenne. Az ügyész mérgesen rámförmedt, hogy hogy merészelem a bíróság szavát kétségbe vonni, és amúgy sem tartozik az ügyhöz, és kérjek elnézést. Mondom én nem fogok elnézést kérni az érzéseimért, és a bíróság munkáját is elősegíti ha figyelembe veszi a gondolataimat. Morcosan faggatott a nevemről, születésemről, apám anyám nevéről, feljegyezvén a jegyzőkönyvbe, majd kiküldött.

A tárgyaló terem előtt voltam, és vissza akartam menni a portához, de fogalmam sem volt hogy kerülhetnék vissza, az épület számomra egy labirintus volt. Így kénytelen voltam megvárni öcsém, hogy együtt menjünk, ő biztosan tudja az utat. Mikor kijött akkor vettem észre hogy ő talpig fehérben van, én meg full feketébe vagyok öltözve. Mind1 mentünk le a lépcsőn, átcaklattunk a művészetis termen, át egy ilyen folyosón ahol mosolygó boltos csajszik próbáltak ruhákat ránk tukmálni. Voltunk a ruhatárnál is, de a rajzaimat elfelejtettem visszakérni.

Kint voltunk már mire eszembe jutott. Közbe csatlakozott hozzánk exem is, és csak legyintettek öcsémmel hogy ugyanmár nem para, nem voltak annyira értékesek. Meggyőztek, így nem is foglalkoztam vele többet, inkább javasoltam hogy pattanjunk fel arra a két kentaur szoborra amit a buszmegállóban láttam.

Anyám még felhívta öcsémet telefonon, hogy mi volt a tárgyaláson, és ahogy hallottam megjegyezte hogy a Bálint biztos apja ellen vallott.

Há fel is pattantuk rájuk tüstént, mondjuk már plüssből voltak, de mit sem számított, legalább kényelmesebb volt. Az egyiken ültem én, másik öcsém és mögötte exem. Emigyen váktattunk tova a 6-oson, de kanyarodtunk is le az Ürögi Fasor-hoz ahol az egész utca hosszában egyfajta fesztivál csapta föl a fejét. Mindenhol vígadozó beöltözött emberek, buli, zene, vonulás kifelé a 6-os útra. Mi meg épp kanyarodtunk be, és baloldalról egy személyautó, jobbról meg egy távolsági busz próbált minket összepréselni a kereszteződésben. A buszt fél kézzel arrébb löktem nem volt para, majd oda szóltam exemhez hogy: ezt nézd! és úgy pofánvertem egy ilyen plüssfigurába öltözött muksót hogy azt biztos megemlegette. Az exem meg csak nevetett, és annak ellenére hogy arra gondoltam biztos fájhatott az előző emberkének, már be is céloztam a következő áldozatomat, és felé kezdtem vágtatni, exem szórakoztatására. Ahogy közelebb értem megpillantottam a plüssfigurán a rácsozatot amin keresztül a benne lévő srác ki tudott nézni, és láttam kétségbeesett arcát, hogy valami barom egy kentauron vágtat felé arra készülve hogy jól pofán vágja a hecc kedvéért. Ezt látván, átérezvén, kiábrándultam a mámorból, magamból… és végül az álmomból.