világ a világban

Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy egy kis általános iskolás srác vagyok. Egy kisiskolás aki a suliba igyekszik. Süt a nap, sétálok az utcán, de valamiért nem Magyarországon voltam. Illetve csak abból tudok következtetni, hogy az autók rendszámtábláján nem H betű volt hanem Z. Szóval sétálok, egy elágazáshoz érek, jobbra a suli, balra pedig egy ilyen ABC vegyesbolt. Hát én bizony nem a suli felé vettem az irányt, hanem a boltba mentem, méghozzá a gazdasági bejáraton keresztül. Ott volt egy ilyen kis konyha, raktár, majd még egy ajtó.
Bementem azon az ajtón, és egy teljesen másik világba csöppentem. Egy olyan világba ahol minden szürke és koszos, szmogtól bűzlő kavarós szél fúj. Az emberek mint az agyhalott zombik, vonaglanak az utcán a maradék szánalmas emlékeikbe kapaszkodva. Az igazi testemet is visszakaptam. Azt éreztem hogy Pécsen vagyok valahol a műjégpálya környékén, és haza akarok jutni. Minden olyan zavaros volt, az emberek nem láttak engem. Én próbáltam őket észhez téríteni, hogy szedjék össze magukat, kezdjenek el élni, megpróbáltam hozzájuk érni de a kezem átsiklott rajtuk. Ez már annyira felbosszantott hogy ráugrottam egy babakocsit toló nőre, belekapaszkodtam a bőrkabátjába. A kabátja a kezemben maradt, de átestem a nőcin, mintha csak egy szellem lettem volna. Az aszfaltra taknyoltam, de a kabát meg az aszfalton átesett. Mindenki meglepődött ott körülöttem hogy ez most mi volt, és mintha kezdtek volna észrevenni. A kezeim között vörös-narancssárga fénycsóvák cikáztak. Sajnos egyáltalán nem örültek nekem, mély ellenszenvet váltottam ki. Üvöltöztek, fenyegetőztek, így inkább arrébb álltam, koncentrálva a hazajutásomra, Kővágószőlősre. Beálltam egy buszmegállóba, de a buszmenetrend érthetetlen írással volt belekarmolva egy falba. Jól van mondom, akkor elindulok gyalog. Csörgött a telefonom. Felhívott egy barátom (azt hiszem jobb ha nem mondok neveket) hogy épp a kertvárosi lakásunk felé tart kocsival, már ott van a Plázánál (1 percre a lakástól) , és hogy otthon van-e valaki mert felugrana valamiért. Mondom neki én nem vagyok ott, de öcsém vagy anyám tuti, nyugodtan kapuzzon.
Letettem, megyek tovább, befordulok valami sínek felé, és hopp! egy újabb világba csöppentem. Egy idilli környezetbe, gyönyörűen süt a nap, az erdő közepén egy szép tágas, többszintes, gyönyörű faház. Mint egy ilyen rezervátum vagy mi. Tudtam hogy oda be kell mennem mert ott lakik a volt barátnőm (akivel az álmom előtt nemrég szakítottam) beszélni akartam vele, lényegében megszöktetni onnét. Mielőtt bementem volna, megfogta a vállam egy másik barátom, hogy mi van hová mész. Mondom neki várj itt kint mindjárt jövök. Bementem. Voltak bent szülők, sok-sok gyerek, beszélgettek, játszottak mindenki úgy jól érezte magát. Találkoztam is az exemmel egy gyerekszobában. Azonban teljesen máshogy nézett ki mint valójában, de tudtam hogy Ő az, éreztem. Próbáltam neki elmagyarázni hogy miért lenne fontos innen elmenni, mert hogy ha itt maradunk gyerekek maradunk, és én is már kezdtem gyerekké változni. Körülöttünk sok-sok gyerek ugrabugrál, köztük exem öccsei is, szintén más más arcot mutatva. Ahogy győzködöm, győzködöm megjelent egy régebbi volt barátnőm. Bejött, mondott pár lenéző megjegyzést, majd megkajált, és lelépett, persze Ő is teljesen máshogy nézett ki. Folytattam a mentőakciót, és már sikerült meggyőznöm, sőt a körülöttem lévő gyerekeket is, és mindenki felbátorodott hogy akkor most mindenki kirohan innét szabadság meg minden. Nekiálltunk rohanni, de a gyerekek összevissza rohangáltak, voltak akik csak a ház körül, volt aki visszamászott az ablakon, azt hiszem nem értettek meg teljesen :). Éreztem hogy fogom a volt barátnőm kezét, de hátranéztem és nem volt sehol… Visszaestem a szürke, koszos világba.
Kétségbeesetten folytattam hazafelé vezető utamat. Majd megint csörög a telefonom, a barátom hív (aki a kertvárosi lakásba igyekezett), hogy abbahagyja a kapuzást, úgy néz ki nincs otthon senki. Kérdezem hogy basszus, ennyi ideig nyomta a csengőt?? Nem érti miért kérdezem hiszen épp hogy csak ideért, 1 perce hívott először. Hmm… furcsa volt, letettem. Folytattam utam. Ebben a koszos világban, hirtelen megpillantottam valami arany ékszert egy falba beleágyazva. Kivettem, és onnantól fogva az emberek valami iszonyat dühvel támadtak rám. Két alak egyből rám is vetette magát, bírkoztunk, bunyóztunk, a földre kerültünk. Észrevettem hogy egy nagy morcona zombiszörny is felénk tart, aki úgy megy az utcán hogy mindent és mindenkit aki elé kerül, lezúz a francba, de attól függetlenül, szépen komótosan sétálgat. Hát én ki is használtam ezt a tulajdonságát és az útja elé dobtam egyik ellenfelem. A nagy zombiszörny azonnal kettétépte, és üvöltözött, és annyira feldühödött hogy mindenkit elkezdett ledarálni, széttépni, agyonzúzni. Elkezdtem futni mint az állat! Utánam egy csomó agyhalottzombi menekült a biztos halál elöl. Futottunk de már egy folyósóra kerültünk, ami egyre szűkebb és szűkebb lett ahogy rohantunk előre. A legvégén ott volt egy ajtó, amin kapásból átvetettem magam, de az utánam lévő szürke emberek már nem fértek át.
Újra a vegyesbolt raktárában találom magam. Ki is jöttem onnét, ismét kisiskolás vagyok. Egy másik kissrác megszólított. Elmesélte hogy Ő pont mögöttem futott, és sikerült neki is kimenekülnie. Aztán mutatja nagy büszkén a ezüst nyakláncát hogy Ő ezt az édesanyjától kapta, és bizony a szeretetért meg kell küzdeni!
Erre én felmutatom neki a szürke világból szerzett arany ékszerem… elképedve nézi, majd hozzáteszem:
- Nem kell megküzdeni, ezt én úgy loptam!

aztán felébredtem.