A nagymamám kifejezetten vallásos ember, és igyekezett velünk is elfogadtatni Istent, és (Isten a tanúm) nem rajta múlott, hogy sosem lettem hívő. Gyermekkoromban megtanított imádkozni, templomba vitt, meg minden, amikor náluk nyaraltam. Akkoriban rengeteg rajzfilmet néztem, és sok képregényem volt, amiket nagyon szerettem.
Lefekvés előtt imádkoztam, méghozzá azért, hogy legalább álmomban had legyek szellemirtó. Aznap ugyanis több epizódot is megnéztem a rajzfilmsorozatból a Pro7-en reggel, és még este is a hatása alatt voltam.
Álmomban Bezedeken (nagymamám faluja) voltunk. Négyen haladtunk az úttesten gyalog. Ruhánk használt, kopott, egyszínű kezeslábas. Hátunkon a kezünkben levő ekto-plazma-sugárvető akkumulátora és egyéb elektromos kiegészítői.
Lassan, óvatosan haladtunk előre. Tudtuk, hogy az alakváltó szellem, amit keresünk, bár csak hármas erősségű, rendkívül veszélyes. Áldozatainak kiszívja az agyából az értelmet, azzal táplálkozik. A találkozást eddig senki sem élte túl vele.
A falu gyakorlatilag egy hosszú utcából áll, és mi a háromnegyedénél jártunk, mikor megpillantottuk ellenségünk. Azonnal tüzet nyitottunk ketten (Simo, aki a faluban szemben lakik velünk, és én), míg másik két bajtársunk (P.J. és Bálint, két általános iskolás osztálytársam) közelebb rohant. A szellem gyorsan reagált, és a falu végén lévő erdőbe menekült, mi pedig belekezdtünk üldözésébe. Az erdőben eredetileg egy focipálya helyezkedik el, ami helyén most egy tó volt található, ám ez akkor természetesnek tűnt. Tudtuk, hogy valahol itt rejtőzködik. Szétváltunk, és lassan, alaposan keresni kezdtük. Kihalt, mégis szép volt a táj. A tó szélén lévő nádas felé vettem az irányt. Ahogy haladtam a tóparton belenéztem, és a tiszta vízben egy csodás medúzát tekintettem meg. Meg is lepődtem, mert ebben a tóban még sosem láttam medúzát. Tovább csodálni nem volt időm, mentem tovább a nádas felé.
Épp odaértem a nádashoz, mikor éreztem, hogy a hátam mögött valami baj van. A medúza, ami valójában az alakváltó volt, kiemelkedett a vízből, és a neki háttal álló Bálint mögé osont, hogy kiszívja az agyát. Két áttetsző karját a fülére helyezte. Bálint azonnal öntudatlan állapotba került, a szemei befordultak, egész teste hevesen rázkódni kezdtek. Simo és PJ a tó másik felén voltak, túl messze, hogy bármit is tehessenek. Még az agyszívás előtti pillanatban kiabáltam, hogy "Vigyázz!", és rohanni kezdtem, hogy megmentsem, de már késő volt, Bálintnak esélye sem volt. Rohantam, ahogy csak tudtam, és kilöktem a műveletnek magát teljesen átadó szellem kezei közül. Reméltem, hogy lesz annyi időm, hogy a szabadítást követően előrántsam sugárvetőm, de nem így történt. A földön feküdtem, a fegyver után nyúltam, mikor a medúza a csápjait a fejemre rakta, és elkezdte kiszívni az agyam. Láttam lecsukódni a szemem belülről, miközben elhomályosodott minden, és a fejem hevesen rázkódni kezd.
Arra ébredtem, hogy a bezedeki szobámban, az ágyamban a fejem rázkódik.
Ébredéskor mindenre emlékeztem, és bár nem meséltem ezt még el senkinek, a mai napig emlékszem mindenre, és kedves álom ez számomra, ám a történetnek itt még nincs vége. Előző estén felindulva ismét imádkoztam, ám ezúttal örök kedvencem, a Pókember akartam lenni.
Miután izgatottan elaludtam, álmomban az utcánkban voltam. Mivel az utcánkban nincsenek felhőkarcolók, lámpáról lámpára lőttem ki hálóm, és azokon hintázva haladtam előre, fel a dombon szélsebesen. Boldog voltam.
A dombtetőn azonban akár egy szembejövő autó, feltűnt a Pókírtó 2! Ez egy hatalmas sötétvörös robot, ami leginkább a "Támadás a harci robotok sziegte ellen" c. filmben szereplőhöz hasonlít, persze akkoriban az a film még csak kósza gondolat sem volt.
Ütközetünk elkerülhetetlen volt, és bár a háló nem tapadt meg rajta, páncélja erős volt, és folyamatosan lézerrel lőtt rám, egy pillanatig sem csüggedtem. Küzdöttem. Keményen, elszántan, céltudatosan, mégis boldog voltam. Tudtam, csak nyerhetek, hiszen én vagyok a Pókember!
Azóta is kellemes két egymást követő álomként tekintek vissza azokra az estékre.
Azt pedig, hogy Isten intézte-e ezeket az álmokat nekem, mert ezt kértem, vagy pedig az álmok még kezdetük előtt manipulálhatóak kellő akaraterővel, mindenki düntse el maga.
Lefekvés előtt imádkoztam, méghozzá azért, hogy legalább álmomban had legyek szellemirtó. Aznap ugyanis több epizódot is megnéztem a rajzfilmsorozatból a Pro7-en reggel, és még este is a hatása alatt voltam.
Álmomban Bezedeken (nagymamám faluja) voltunk. Négyen haladtunk az úttesten gyalog. Ruhánk használt, kopott, egyszínű kezeslábas. Hátunkon a kezünkben levő ekto-plazma-sugárvető akkumulátora és egyéb elektromos kiegészítői.Lassan, óvatosan haladtunk előre. Tudtuk, hogy az alakváltó szellem, amit keresünk, bár csak hármas erősségű, rendkívül veszélyes. Áldozatainak kiszívja az agyából az értelmet, azzal táplálkozik. A találkozást eddig senki sem élte túl vele.
A falu gyakorlatilag egy hosszú utcából áll, és mi a háromnegyedénél jártunk, mikor megpillantottuk ellenségünk. Azonnal tüzet nyitottunk ketten (Simo, aki a faluban szemben lakik velünk, és én), míg másik két bajtársunk (P.J. és Bálint, két általános iskolás osztálytársam) közelebb rohant. A szellem gyorsan reagált, és a falu végén lévő erdőbe menekült, mi pedig belekezdtünk üldözésébe. Az erdőben eredetileg egy focipálya helyezkedik el, ami helyén most egy tó volt található, ám ez akkor természetesnek tűnt. Tudtuk, hogy valahol itt rejtőzködik. Szétváltunk, és lassan, alaposan keresni kezdtük. Kihalt, mégis szép volt a táj. A tó szélén lévő nádas felé vettem az irányt. Ahogy haladtam a tóparton belenéztem, és a tiszta vízben egy csodás medúzát tekintettem meg. Meg is lepődtem, mert ebben a tóban még sosem láttam medúzát. Tovább csodálni nem volt időm, mentem tovább a nádas felé.
Épp odaértem a nádashoz, mikor éreztem, hogy a hátam mögött valami baj van. A medúza, ami valójában az alakváltó volt, kiemelkedett a vízből, és a neki háttal álló Bálint mögé osont, hogy kiszívja az agyát. Két áttetsző karját a fülére helyezte. Bálint azonnal öntudatlan állapotba került, a szemei befordultak, egész teste hevesen rázkódni kezdtek. Simo és PJ a tó másik felén voltak, túl messze, hogy bármit is tehessenek. Még az agyszívás előtti pillanatban kiabáltam, hogy "Vigyázz!", és rohanni kezdtem, hogy megmentsem, de már késő volt, Bálintnak esélye sem volt. Rohantam, ahogy csak tudtam, és kilöktem a műveletnek magát teljesen átadó szellem kezei közül. Reméltem, hogy lesz annyi időm, hogy a szabadítást követően előrántsam sugárvetőm, de nem így történt. A földön feküdtem, a fegyver után nyúltam, mikor a medúza a csápjait a fejemre rakta, és elkezdte kiszívni az agyam. Láttam lecsukódni a szemem belülről, miközben elhomályosodott minden, és a fejem hevesen rázkódni kezd.
Arra ébredtem, hogy a bezedeki szobámban, az ágyamban a fejem rázkódik.
Ébredéskor mindenre emlékeztem, és bár nem meséltem ezt még el senkinek, a mai napig emlékszem mindenre, és kedves álom ez számomra, ám a történetnek itt még nincs vége. Előző estén felindulva ismét imádkoztam, ám ezúttal örök kedvencem, a Pókember akartam lenni.
Miután izgatottan elaludtam, álmomban az utcánkban voltam. Mivel az utcánkban nincsenek felhőkarcolók, lámpáról lámpára lőttem ki hálóm, és azokon hintázva haladtam előre, fel a dombon szélsebesen. Boldog voltam.
A dombtetőn azonban akár egy szembejövő autó, feltűnt a Pókírtó 2! Ez egy hatalmas sötétvörös robot, ami leginkább a "Támadás a harci robotok sziegte ellen" c. filmben szereplőhöz hasonlít, persze akkoriban az a film még csak kósza gondolat sem volt.
Ütközetünk elkerülhetetlen volt, és bár a háló nem tapadt meg rajta, páncélja erős volt, és folyamatosan lézerrel lőtt rám, egy pillanatig sem csüggedtem. Küzdöttem. Keményen, elszántan, céltudatosan, mégis boldog voltam. Tudtam, csak nyerhetek, hiszen én vagyok a Pókember!
Azóta is kellemes két egymást követő álomként tekintek vissza azokra az estékre.
Azt pedig, hogy Isten intézte-e ezeket az álmokat nekem, mert ezt kértem, vagy pedig az álmok még kezdetük előtt manipulálhatóak kellő akaraterővel, mindenki düntse el maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése